Antoni Judit: Tapa, a fakéreg művészete. Válogatás Ignácz Ferenc gyűjteményéből. (Távoli világok emberközelben I. Gödöllői Városi Múzeum, 2006)

A tapa használata egykor és ma Nyilván mindenkiben felmerült már a kérdés: mire használták a tapát? Az első és legkézenfekvőbb válasz természetesen az, hogy ruhát készítettek belőle. A helyzet azonban távolról sem ilyen egyszerű: a tapa használata régen lényegesen árnyaltabb és változatosabb volt, mint ahogyan azt gondolhatnánk. A tapa Polinéziában játszotta a legfontosabb szerepet. Végigkísérte az egyént születésétől a haláláig, részt vett életének hétköznapjain és ünnepein, ott volt minden fontosabb közösségi vagy vallási eseményen. Ebbe burkolták be az újszülötteket, ez volt a lepedő, melyen az ifjú házasok „vérszerződést" kötöttek: a vérrel megpecsételt tapadarabot a szentély alá temették. A halotti lepel szintén tapából készült. Minden alkalomra más-más anyagból gyártott, más kidolgozású és más díszítésű tapa dukált, amit még a különböző társadalmi rangfokozatokhoz való tartozás ténye is befolyásolt. A gazdagság szimbólumaként a házban felsorakoztatott nagy tapatekercsek cseréltek gazdát ajándékként vagy értékmérőként, ezeket kínálták fel a fontos vendégeknek vagy állították ki közszemlére, mint a vagyon bizonyítékát a házasságkötés alkalmával, vagy ezekbe csavarták istenszobraikat. Cook kapitányt és társait, amikor először partraszálltak Tahitin, tapákkal ajándékozták meg az őslakosok. A megérkezésüket követő második napon, miután az egyik főnöknél látogatóban eltűnt az angolok nagyítója és dohányos szelencéje, a főnök előbb tapák sokaságát ajánlotta fel kárpótlásul, - mielőtt végül is sikerült volna visszaszereznie a tárgyakat. (Cook, 1962. pp.62-63) A szigeten tett további kirándulásaik mindegyikén valami módon kapcsolatba kerültek a tapával: a természettudós Banks urat Tuburai Tumaide főnök vörös háncsanyagból készült öltözettel lepte meg, szintén ő később kilenc háncstekercset kapott ajándékba egy magasrangú nőtől. Megfigyelhették, hogy a kis kunyhókban felravatalozott holttesteket fehér tapakelmébe csavarták, és a szó szoros értelmében lépten-nyomon találkoztak a különböző taparuhákba öltözött emberekkel. A helyi viselet sajátosságairól szóljon hát újra szakavatott idegenvezetőnk: Cook kapitány. „Ruháik különféle háncsokból és gyékényekből készülnek. Száraz időben olyan anyagból viselnek ruhát, mely nem állja a vizet, eső idején pedig gyékény ruhát öltenek. Ruháikat szeszélyük szerint különböző módon rendezik el testükön: szabásukban ugyanis nem követnek szabályos formákat, s két darabot soha nem öltenek össze. Az előkelő nők öltözete két vagy három darabból áll, az egyik körülbelül két vessző széles és tizenegy hosszú: többször derekuk köré csavarják olyanformán, hogy combközépig érő szoknyát alkot: ezt pareónak hívják: a hátralevő két vagy három ruhadarab mintegy két és fél vessző hosszú és egy vessző széles, s mindegyiknek közepén lyuk van, egyiket a másikra rakják, s a nyíláson fejüket átdugják, úgyhogy a ruha skapuláré formában lóg le elöl-hátul, oldalt azonban nyitva marad és szabad mozgást enged a karoknak: tahiti nyelven az egyes darabok neve tebuta: a csípőnél egy könnyebb anyagból készült övvel szorítják le, mely olyan hosszú, hogy többször csavarják a test körül. Ez a ruhadarab teljesen megegyezik Peru és Chile lakóinak ama viseleti darabjával, melyet a spanyolok ponchónak neveznek. A férfiak öltözete megegyezik a nőkével, kivéve, hogy az ágyéktartó nem szoknya módjára csüng alá, hanem nadrágszerűen csavarják combuk köré, ennek a formának maro a neve. Ilyen ruhákat visel Tahiti minden társadalmi osztályának tagja, s mivel formájuk általános, a magasabbrangú férfiak és nők csupán a viselt anyagok tömegének tekintetében válnak ki. Vannak, akik több, nyolc-tíz vessző hosszú és két-három vessző széles szövetet csavarnak maguk köré, némelyek jókora ruhadarabot lobogtatnak a vállukon, mintha köpeny lenne, s aki a legmagasabb rangot viseli, és teljes pompában akar megjelenni, kettőt is felvesz. Az alsóbb néposztályba tartozók, akik csak