Antoni Judit: Tapa, a fakéreg művészete. Válogatás Ignácz Ferenc gyűjteményéből. (Távoli világok emberközelben I. Gödöllői Városi Múzeum, 2006)

Ennek az anyagnak fő tulajdonságai a könynyűség és puhaság, hibája pedig, hogy szivacsos mint a papír, és majdnem ugyanolyan könnyen szakad." (Cook, 1962. pp. 137-138) Mielőtt áttérnénk a tapa díszítésére, bemutatok két újabb növényt, amelyeknek, mint láttuk, fontos szerepük van az anyag elkészítésében. Egyikük, - tahiti nevén mara - (Neonauclea forsten), melyet szintén Cook útja során ismertünk meg: a vulkanikus eredetű szigetek hegyei között húzódó, gyakran egy-egy folyónak, pataknak otthont adó, mély párás völgyek lakója. Ez a szép, nagyméretű fa szolgáltatta egykor az üllő nyersanyagát, amelyen a háncsot veregették. Sárgás színű, kemény fáját ma is szívesen használják építéshez, illetve erős rezonanciája miatt dobokat faragnak belőle. (Pétard, 1986. p. 276) Ez a tulajdonsága minden bizonnyal közrejátszott abban, hogy üllőként is előszeretettel alkalmazzák: a Marquesas-szigetcsoport egyik déli szigetén, Fatuiván ma is kellemes hallani a tapa-veregetés messzehangzó, ütemes, zengő hangját, melyet néha énekkel is kísérnek. Az üllőhöz szorosan hozzátartozik a sulykoló, ez már egy másik fafajból készült és készül a mai napig is: a növény a zsurlólevelű kazuárfa (Casuarina equisetifolia). A leginkább selyemfenyőre emlékeztető, a 25 méteres magasságot is elérő fa hazája Ausztrália és Dél-Ázsia, a Csendes-óceán szigetein is nagyon gyakori. Levelei örvös állásúak s ezért a zsurlóra emlékeztetnek: az ágakról hoszszan lecsüngő, vékony szálak közt halkan susogva jár a szél. Polinéz nevei (Tahitin aito, Marquesason toa) bátorságot és harcost jelentenek, valaha ez volt a harci főnökök jelzője, a fa maga pedig a hadisten, Oro jelképe, akinek szobrait ebből a fából faragták ki. A legenda szerint a növény az elesett harcosok véréből született és rendkívül kemény, a rovaroknak is ellenálló fájából az istenszobrokon kívül fegyvereket (buzogányt, lándzsát) készítettek, de a tapához szükséges sulykolót is ebből faragták. Francia és angol neve - vasfa - az említett tulajdonságaira utal. A harcosok vére, a fa vörös nedve szolgáltatta a tapa díszítéséhez használt egyik (barna) festéket. A díszítés módjai: festés A kész tapát természetesen díszítették is, ez szigetenként eltérő volt s még ma is az. Az eljárás ismertetésére ismét Cook kapitány naplójához fordulunk: „A háncsanyagot többnyire vörösre és sárgára festik. Az általuk előállított vörös festék nagyon szép, s merem állítani, hogy csillogóbb és finomabb, mint bármilyen európai gyártmány. Még leginkább a mi valódi skárlátunk közelíti meg, s természettudományos rajzolónk, akit Banks úr hozott magával, csak tökéletlenül tudta utánozni a kármin és a cinóber vegyítésével. A sárga is ragyogó szép, de a mienk is van olyan. A vöröset két növény nedvének keverése által állítják elő, melyeknek külön-külön egyike sem adja ezt a színt: az egyik egy fügefajta, tahiti nyelven mati, a másik pedig a Cordia Sebestana, melyet az indiánok tinek neveznek, a fügének a gyümölcsét, a Cordiának pedig a leveleit használják fel. A füge gyümölcse olyan nagyságú, mint a szedergyümölcs egy szemecskéje vagy mint egy igen kis ribiszke, ha szárát eltörik, a mi fügénkéhez hasonló nedv folyik belőle, mert e két gyümölcs valóban rokonságban is van egymással. A nők ezt a nedvet kevés kókusztejjel vegyítik, s hat-nyolc pint ilyen kis füge kell ahhoz, hogy két liter legyen belőle. Mikor már megfelelő mennyiséget állítottak elő, beleáztatják a ti leveleit, azután az utóbbiakat egy banánlevélre rakják, majd újra viszszateszik, amíg meg nem puhulnak. Végül gyengén, majd egyre jobban fokozódó nyomással sajtolják, vigyázva, hogy a levelek össze ne törjenek. Minél puhábbá és szivacsosabbá váltak, annál több folyadékot szívnak fel: körülbelül öt perc múlva a levél erezetén megjelenik a szín, s valamivel több mint tíz perc múlva tel-