Nagy Ildikó: Szobrászok a gödöllői művésztelepen (Gödöllő, 2003)

Sidló Ferenc: Imádkozok, 1936. MNG a hatalom drasztikus lecsökkenésével illetve elvesztésével a minél ősibb múlt nagyságát állította szembe (számos szobrász készített ekkor Attila-szobrot), de hatott rá Sidló nagy példaképének, Mestrovicnak a művészete is. Mestrovic egy évvel volt fiatalabb nála. Egy időben jártak a bécsi akadémiára, mindketten Bitterlích-hez, már akkor találkozniuk kellett. Mestrovic 1910-ben Bécsben mutatta be először a délszláv népek történelméből merített Vidovdan Pantheon tervét és addig elkészült részleteit, hatvan életnagyságon felüli figurával. A délszláv népek szabadságküzdelmeit megjelenítő ciklus egy hatalmas templom-együttesbe illeszkedett, hősökkel, anyákkal és özvegyekkel, hatalmas oszlopokkal, frízekkel és harangokkal. A kiállítás óriási hatásáról maga Sidló is megemlékezett és a művészt méltató soraiból egyszerre érződik ki a csodálat, de egy kis irigység is, a „Regék és mondák, török, dalmát, szláv, bosnyák hősköltemények, ortodox vallási életformák misztériumai..." iránt, amelyekkel feltöltekezve indulhatott művészi pályáján Mestrovic. „Mint a fölszántatlan ugar, úgy állott a rendelkezésére az az ősi világ, melynek ő volt az első művészi megművelője, az első művészi krónikása." Valami hasonlót keresett ő is - mint oly sokan mások - a hun-magyar mondavilágban, de ez a tradíció sosem volt olyan eleven, hogy egy-egy valóban művészi töredéken kívül mást eredményezhetett volna. (Az igazsághoz tartozik, hogy Mestrovic gigászi elképzelése is csak részlegesen valósult meg.) Sidlónak sem sikerült ezekben a múlt idéző műveiben leképezni azt a „drámai mozgalmasság"-ot és „indulatrázta aktivitás"-t, ami Mestrovic művészetében annyira lebilincselte. Egy-egy művében felismerhetően is Mestrovícot követte, így például a Trianon-allegóriának tekinthető Rabmagyar című szobortorzóban Mestrovic Milos Obilic-szobrát. De nem találta meg sem a stilizálásnak, sem az átszellemítésnek azt a módját, ami a horvát szobrász művészetének egyszerre „démoni és ugyanakkor divinikus" vonásait közvetíteni tudta volna. Mindig naturálisabb maradt, mint példaképe, ezt a kortárs kritikusok is így látták, ezért hiányzott szobraiból az az átírás, ami a mindkettejük alakjaiban meglévő gőgöt és erőt egy magasabb szférába emelte volna. A két világháború közti művészet emberképe már nem alapulhatott az ember mitikus nagyságán, mert az végképp elveszett, sem a jelenben, sem a múltban már nem volt meg hozzá a kellő fedezet. A művészet ekkor az ember esendőségéről és kiszolgáltatottságáról szólt. A hatalmas Attila-kompozíciót nem ismerjük még fotókról sem, de a hun sorozat részletei és az Országos Levéltár épületébe készült munkák (Ősmagyar lovasok szoborcsoport, Hunor és Magyar, Álmos megáldja az új hazába induló Árpád kardját - domborművek) Petrovícs Elek véleményét igazolják, aki a három szobrász levéltári munkáit értékelve nagyon tartózkodóan csak annyit mondott: „Az eredmény egyébként arról győzött meg, hogy a feladat nem tartozik azok közé, amelyekben mai művészeink igazi erejüket tudják megmutatni." Sidló igazi erényei is más témákban, műfajokban mutatkoztak meg, így például a portrékban és a „fejedben. Nagyon sok portrét csinált. Modellt ült neki József főherceg, IV. Károly király és Conrad Veídt filmszínész, egy korszak bálványa. Készített történelmi arcképet [Görgey Artúr, 1933) és megörökítette számos kortársát: Takács Menyhért rendfőnököt széles reneszánsz büszttel, Konkoly-Thege Gyulát egyszerűen, a fejre koncentrálva, akárcsak a pályakezdő szobrászt, Krivátsy Miklóst. Egyik legszebb portréját saját fiáról készítette 1922-ben, a reneszánsz gyermek mellképek kompozíciójával, de azok érzékenységével is. (A szobor ma a Sándor-palotában van.) Ez azért is figyelemre méltó, mert Sidló az emberi fejben és arcban nem annyira a személyiséget, mint inkább egy magatartást vagy elvont fogalmat keresett. Szép női fejek tanúsítják ezt (Medúza, Mámor, Primaverastb.), vagya kiállításunkon is szereplő Női képmás (1931), amelynek márvány változatát Várakozás címen állította ki. A legattraktívabb azonban az Ember-ciklus (1926-27) volt, melynek négy darabja - Segítség!, Agónia, Fohász, Vízió - négy extatikus lelkiállapotot testesített meg felfokozott naturalizmussal. A ciklusnak a maga korában külföldön 16