Gellér Katalin - G. Merva Mária - Őriné Nagy Cecília (szerk.): A gödöllői művésztelep 1901-1920 - The artist's colony of Gödöllő (Gödöllő, 2003)
PÉTERI ÉVA: ÁLOM ÉS VALÓSÁG: A PRERAFFAELITÁK ÉS A GÖDÖLLŐIEK
ka, és nem jut majd elég mindenkinek. (Ezzel egyébként Morris a Bellamy-féle utópikus világ kritikáját is adja, ahol az ideális világban a korai „nyugdíj" mint fontos életcél jelenik meg.) A teljes élethez mindkét világban éppúgy hozzátartozik a fizikai edzettség, mint a szellemi munka. A gödöllőiek sportolnak: síznek, úsznak, vívnak, Nagy Sándor még gerelyt is hajít. Morris hősei úsznak, eveznek, de Seholország szervezett, önellátó társadalmában az útjavítás vagy az aratás ugyanúgy a testedzés áhított formája, mint a sport. Házaik egyformán egyszerű, de igényes épületek. Seholországban a helyi hagyományoknak megfelelően kedvelik a favázas házakat, de téglát is szívesen használnak. A belsőket fafaragások és freskók díszítik. Ruházatuk igen hasonló a gödöllőiek ún. „reformruháíhoz": természetes anyagból készülnek, egyszerűek, kényelmesek, szabad mozgást biztosítva a testnek, hiszen ebben is dolgoznak. Díszítésként hímzést használnak, és a bő ruhákat általában míves csattal fogják össze. Csakúgy mint Gödöllőn, Seholországban is szeretik a zenét, ebéd után a fiatalok a walesi dalnokot hallgatják. Igen fontos szerepet tölt be a seholországiak életében a természet szeretete, a természettel való együttélés, hiszen a természet szépsége, tisztasága erőt adó, éltető forrás. A már említett úszás és evezés is része a „természetes" életnek, de idetartoznak a pompázó, illatos virágos- és a gazdag gyümölcsöskertek és a falusias vagy kertvárosi környezet is. Ahogy a gödöllőiek a szentjakabi tóhoz jártak fürödni, a londoniak lejárnak a Temzére, és ahogy KörösfőíKrieschék fedett, de nyitott helyen aludtak nyáron, a seholországiak az erdőbe járnak sátrazni. A „vissza a természethez" persze nem morrisi gondolat, de a természettel való intenzív kapcsolat és harmonikus együttélés feltétlenül összekapcsolja Seholország és Gödöllő világát. Ebből a szempontból egyébként már a Red House is fontos előzménynek tekinthető, hiszen Morris úgy készíttette el a ház terveit, hogy a gyümölcsös közepére kerülő épület miatt egyetlen fát se kelljen kivágni. így Morriséknál ősszel a szobákba belógó ágakról lehetett szedni az érett gyümölcsöt. Seholország táplálkozási szokásairól keveset tudunk meg, csak a gyümölcsöt és a friss, ropogós kenyeret nevezi meg a regény az ételek közül. Hangsúlyozza azonban, hogy a felszolgált ételek egyszerűségük ellenére igen ízletesek voltak, a tálalás igényes, és a terített asztal szemet gyönyörködtető. Az étkezés maga a közösségi életnek, az együttlétnek egy formája Seholországban, ahol a közvetlenség és a vendégszeretet magától értetődő. A seholországiak asztalához ülve William ugyanúgy „egy nagy embercsalád" 1 8 tagjává válik, mint Remsey Jenő, amikor letelepszik a hosszú faragott diófa asztal körül üldögélő gödöllőiek közé KörösfőíKrieschéknél tett első látogatásakor. A nő helye, szerepe vonatkozásában szintén van hasonlóság Seholország és a gödöllői művésztelep között. Morríst sokan vádolják, hogy tipikusan viktoriánus szemlétetről tesz tanúságot akkor, amikor Old Hammond szavaival arról beszél, hogy az okos nő örömet talál abban, ha a háztartást jól vezeti, és ezért elismerésben, megbecsülésben részesül. A regény három néven nevezett nőalakja közül ugyanakkor kettő igen távol áll ettől a típustól, és a harmadik, Carla is magánéletét tekintve igen szabad, független életet él, hiszen bátran felbontja kapcsolatát gyermeke apjával egy másik férfi kedvéért. Phílippa asszony, a kőfaragónő, aki az egyetlen néven nevezett művész a regényben, kifejezetten férfitípust testesít meg mind munkája jellegében, mind pedig munkája iránti feltétlen odaadása tekintetében. A múlt megismerésére és megértésére vágyó fiatal és vonzó Ellen, aki a főhős egyetlen igazi értő és érző társa a regényben, társadalmi felelősségének tudatában és szerepvállalásában szintén tradicionálisan férfiszerepet vesz magára. Bármit mond tehát Old Hammond a regényben, a seholországi nők Morris korának gyakorlatához képest szokatlanul szabadok, önállóak és kezdeményezők, csakúgy, mint a gödöllői művésztelep asszonyai. A gyermeknevelésről kevés szó esik Morris regényében. Annyit azonban megtudunk, hogy Seholországban nincsenek iskolák, a gyerekek az élet gyakorlati dolgaira készülnek leginkább, szerszámok és nem könyvek forgatására buzdítják őket, és hogy szokatlanul szabad, önálló életet élnek, csakúgy, mint az asszonyok. A gyermekeket részben a közösség neveli, ami kicsit idézi azt, ahogy a gödöllői szövőlányok részt vállaltak Körösfőiéknél a gyermekek felügyeletében, foglalkoztatásában. A család mint mikroközösség meglepően kis jelentőségű Seholországban, talán ez az egyetlen lényeges különbség a morrisi ideál és a gödöllői gyakorlati élet között. Aki ismeri Morris utópiáját, és a gödöllői művésztelep életéről olvas, kicsit úgy érzi, mintha Seholország telepedett volna meg egy rövid időre a gödöllői dombok között. Mivel otthonával, iparművészeti tevékenységével, nyomdájával, vagy akár társadalmi felelősségvállalásával Morris mindig csak egy-egy részét tudta megvalósítani a vágyott teljes életnek, megálmodta hát Seholországot, az „egészélet" utópikus szigetét. Nagy Sándor viszont, amikor az Egészélet szigetéről ír, nem utópiát, hanem allegorisztikus, parabolísztikus tanmesét ad az olvasó kezébe. Az Egészélet szigetéről hírt adó Ember Andris és Ember Piroska akár Nagy Sándor és felesége, Kriesch Laura is lehetne. Nem véletlen tehát, hogy Nagy Sándor nem a jövőbe, hanem a közelmúltba és a jelenbe helyezi történetét és annak hőseit. Hiszen Nagy Sándorék és a gödöllőiek, ha csak rövid időre ís, de megvalósították azt, amiről William Morris csak álmodott.
