Ignácz Ferenc: Pápuaföld (Gödöllői Városi Múzeum, 2001)
Még mindig a veszély. Vigyázni az egészségre!
nak, és nekem ez a fontos. A fertőzési lehetőség így frissen szinte kizárt dolog, a másnaposat meg se próbálhattam, mert mindig elfogyott az utolsó falatig. Ezekről a nagy megmozdulásokról, törzsi ünnepeikről sem zártak ki, sőt még azt is megengedték, hogy videófelvételt készítsek róla. Az emberi magatartáson kívül még igen fontos az öltözködés is, lehetőleg ne legyen kihívó, én is igyekszem egyszerűen öltözködni: homokszínű nadrág, ing, térdharisnya, bakancs. Tornacipő nem alkalmas a területen való közlekedésre, pláne a hegyi ösvényeken. Az étkezésben is kerülni kell a különcködést, lehetőleg olyan ételeket kívánatos fogyasztani, amivel megkínálhatom a környezetemben lévőket. Ha erre nincsen mód, akkor előttük egyedül nem étkezem, mert ez csak ellenszenvet válthat ki, ami a továbbiakban csak bajt okozhat. A kísérőimnek vagy segítőimnek nem lehet más az étrendje, mint nekem. Ha rövid útra mentünk, tehát reggeltől délutánig és a főétkezésre visszatértünk a szálláshelyünkre, akkor csak szendvicseket csomagoltunk egyformán mindenkinek és ivóvizet. A vacsoránk is a közösből készült, vagy én, vagy főzni tudó bennszülött társam készítette el. Ha pedig olyan helyzet alakult ki, mint például a hegyifalu Kopokában, ahol megszálltam és Lukasz volt a segítőm, de felesége, Sabina az étkeztetőnk, akkor ő gazdálkodott a meglévő nyersanyaggal, készítette az útravalónkat és várt a meleg vacsorával, mikor megérkeztünk. De mindig frissen készült ennivalóval, mert Sabina is tudta, hogy milyen veszéllyel jár az állott étel a trópusokon. Azokról is kell szólnom, akik úgy gondolják, hogy egy hálózsákkal és üres zsebbel eljutnak idáig, majd csak lesz valahogy jelszóval. Ne tegyék, mert a biztonság megteremtéséhez ez kevés. Az itt élő törzsek, pláne a hegyi törzsek mindegyike tart a mi fajtánktól és joggal. Megnyerésükhöz kevés a szép szó, sőt még jobban félnek a bőbeszédűektől, kézzelfogható, mindannyiukat kielégítő tettekre várnak, amit ha nem kapnak meg, akkor jobb távol lenni tőlük, mint közéjük merészkedni. Ez vonatkozik minden ide látogatóra, de még fokozottabban a gyűjteni vagy életvitelüket tanulmányozni akarókra, akár hivatásos, akár autodidakta az illető. Beszéltünk a viselkedésről, az öltözködésről, az étkezésről, pár szót kell említenem a hegyi törzsek megközelítéséről. A hosszú évtizedek alatt kialakult bennem egy jónak ígérkező módszer. Mint ahogy a közmondás is figyelmeztet, ne rontsunk ajtóstul a házba. Lehetőleg azokkal kezdeni a barátkozást, akik a legérzékenyebbek az idegenekre: a gyerekekkel és az asszonyokkal. Valamilyen ajándékkal, kedveskedéssel kell kezdeni, például előzőleg megtanuljuk a köszönést az ő nyelvükön, indulásnak ez már nagyon jó. Kerülni kell a hangoskodást, kivált a számukra idegen nyelven, mert azzal elronthatunk mindent. Hadd említsek egy példát. Három európai férfiról van szó, akik megszokták az otthoni hangos beszédet, főleg társaságban és talán még a reggeli tömény ital is erősítette a hangjukat, valami kevert nyelven szólítottak meg itteni gyerekeket, akik nem értették őket. Erre még erőteljesebben folytatta a másik férfi, és még hadonászott is hozzá. Ez elég volt a két megrémült gyermeknek, hogy sírva rohanjon haza. Az otthon tartózkodó szülők már nem azt kérdezték az idegenektől, hogy miben segíthetnek, hanem dühösen elzavarták az egész társaságot. Ha már közel jutottunk a gyermekekhez és az asszonyokhoz, akkor a férfinép is szívesen segít. Természetesen ez nem megy egyik percről a másikra, előfordul, hogy több nap vagy hét is eltelik, de mindig a végcél a lényeges, mert eredményes munkát csakis így végezhetünk. Pénzzel sem mindig érhetünk célt, meggondolatlan magatartásunk is veszélyt hozhat reánk. MÉG MINDIG A VESZÉLY o
