Ignácz Ferenc: Pápuaföld (Gödöllői Városi Múzeum, 2001)

Vérbosszúk. Hosszú lejáratban

robogott, a bokros részből bunkókkal felszerelt emberek ugráltak elő. Biztonságban azonban nem érezhette magát, mert tudta hogy a kudarcba nem nyugszanak bele, és üldözőbe veszik. Azt is tudta, hogy a várost elhagyva, még mindig folyik az útjavítás egy darabon, ahol megállásra kényszerül és ott beérhetik. Azt is tudta, hogy az útépítésen is wabag törzsiek dolgoznak. Gyorsan kellett határozni és még gyorsabban cselekedni, mivel fiatal korában már járt erre, így nagyjából ismerte a vidéket, az út bal oldalán levő nagy homokbuckának vezette a kocsit, ami valósággal belefúródott, így mozgásképtelenné vált, ő maga a jobb oldali erdőségben igyekezett eltűnni. Annyira jól időzítette az eltűnését, hogy az üldözői még csak nyomot sem találtak, hogy merre keressék. A hazavezető út két napjába került, de eredményes volt. Megérkezett Mount Hagenbe, a vállalati központba, és elmondta az esetet, amelyről közben már értesültek. A tartálykocsit hivatalos úton többhónapos késéssel, de visszahozták. Természetesen a wabagiak a kudarcba nem nyugodtak bele, addig mesterkedtek, amíg sikerült egy Mount Hagen-i fiatalembert foglyul ejteniük. Ennél az akciónál kapcsolódott be Szabó atya, mert a hageni missziós központ kérte a segítségét a keresztény hitre tért család gyermekének felkutatásában. Nem kis bátorságra volt szüksége Szabó atyának, hogy személyesen vállalja a fiatalember kiszabadítását a wabagi törzstől. Az első útja az ismert törzsi vezetőkhöz vezetett, akik segítettek neki eljutni a rejtekhelyekre. Sajnos a fiatalembert addigra rettenetesen megkínoztak és magtalanították. Szabó atya az emberi roncsot rögtön kórházba szállította. Az egészségét sikerült rendbe hozni, de nem tudták visszaadni a férfiasságát, ami itt a férfi és a törzs számára is a legfontosabb. Szabó atyának azon kívül, hogy kiadták a fiatalembert, nem volt szabad semmit látnia, hallania, mondania. A kormány a hatóságokkal igyekszik a maga módján és erejével békíteni a törzsek között, de nem mindig sikerül. Mint ahogy a Mount Hagen-i nagy felvonulási ünnepségen sem sikerült a törzsek Sing-Singjén 1991-ben, amikor véletlenül én is épp ott voltam. Általában minden év augusztusában a hageni felvonulási téren igen látványos seregszemlén mutatkoznak be a hegyvidéki törzsek színpompás táncosai. A többnapos rendezvénysorozaton az ország vezetőin kívül külhoni vendégek, előkelőségek is jelen vannak. Nekem is kedvezett a szerencse, mert előnyös helyre kaptam belépőt és filmezési lehetőséget. Ezen a díszbemutatón sajnos azt a terjedőben lévő törzsi szokást is bemutatták, hogyan nem illő egymást felaprítani. A felvonulást irányító rendezőségnek sikerült az ellenséges törzseket egymástól távol felvonultatni, de nem gondoltak a szünetre, amikoris az egymásra találásnak rögtön két halott és több sebesült lett a következménye. A szirénázó autók száguldozása növelte a zűrzavart. Rendőrség és katonaság zárta körül a teret, hogy rendet teremtsen, a helybeli lakosság pánikszerűen menekült. A felfordulás láttán az előkelőségek elhagyták a terepet, így fejeződött be a szépnek ígérkező 1991es Sing-Sing. El lehet képzelni, hogy mi lesz a következménye a Sing-Singen történteknek. Az a törzs, amelynek halált okoztak, nem marad adósa a másiknak, a haláleseteket csak vérbosszúval lehet jóvátenni. Három történetet közöltem, három különböző törzzsel kapcsolatban, és Pápua Új-Guineában több mint hétszáznegyven törzs él. VÉRBOSSZÚK Ol