Ignácz Ferenc: Pápuaföld (Gödöllői Városi Múzeum, 2001)
Duplán Pálinkás nap. Az egyiket megittuk
Duplán Pálinkás nap Az egyiket megittuk D uplán, mert a reggeli gyógyszerkénti használatra magammal vitt kecskeméti barackpálinka hármas ünneplésnek esett áldozatul. Először annak a bevezetőjéül, hogy a Pápuaföld hegyei között megbúvó kis falu, Togoba missziós papjával, akivel már régebbről ismerjük egymást, most ismét találkoztunk. Másodszor azért koccintottunk, mert mindketten tősgyökeres magyarok vagyunk. Harmadszor, mert olyan jó csengésű magyar nevet visel, hogy vétek volna kihagyni ezt az üdvözlési lehetőséget, mivel Pálinkás István a becsületes neve. Ennyit előzetesnek, mert most megpróbálom bemutatni, de ehhez vissza kell kanyarodnom az emlékeimmel, amiért és ahogyan megismerkedtünk a hetvenes években az afrikai Kongó és Uganda őserdővel borított határterületén. Én ott járkáltam a gyűjtőmunkám egyik nyugati határállomásán, amikor egy szerzetes jött be az irodának kinevezett bódéba, hogy a parancsnoktól valamihez engedélyt kérjen, és ekkor hangzott el a zaftos Pálinkás név. Az engedély megadása után, a bódé előtt rákérdeztem, hogy a magyar hangzású név mögött csak magyar ember lehet, amit rögtön jóvá is hagyott. A kölcsönös bemutatkozás után már örömmel ültünk le egy nagy fa árnyékába egy kis eszmecserére. O Nyugat-Afrikában kezdte a missziós tevékenységét, a kongói Kalengeben, a Kikwit egyházmegye területén. Most egy kis határmenti faluban végez hittérítő munkát. Most éppen arra kért engedélyt, hogy iskolás gyerekeket áthozhasson a határmenti tóba fürdeni. így kezdődött az ismeretségünk, de a közös múltunkhoz még egy kevésbé örvendetes következmény is hozzátartozik: mindketten ezeken a területeken végzett munkánk közben szereztük meg a malária tropicánát. Én átvészeltem valahogy, de ő még hozzászerezte a tetrinát, ami erősebb malária, és az el is vitte, de erről majd a későbbiekben külön írok. A munkánkban is volt közös, hogyha eredményt akartunk felmutatni ezen a számunkra idegen földrészen, akkor megszállottként kellett dolgozni és hinni munkánk eredményességében. Együttlétünk sok érdekes és vidám percet adott, amit később lejegyeztem, érdekes módon a veszélyes történeteket ő is, én is valahogy kerültük, mint macska a forró kását. Pálinkás atya visszaemlékezéseiben, úgy tűnik, szívesen gondol az afrikai évekre, még akkor is, ha rengeteg megpróbáltatáson ment keresztül: a fertőzött vizek, a táplálkozási nehézségek, a maláriás fertőzés, a bizonytalan éjszakai szálláshelyek, de ahogy mondja, még mindig elviselhetőbb, mint Pápua Új-Guinea hegyi területén dolgozni. Ott minden bővebben van, mint Afrikában, de nyugtalanabbak és hevesvérűbbek az emberek. Gyakran már nemcsak évente egyszer tartanak törzsi háborút, hanem többször is, mert sérelmeiket rögtön orvosolni akarják. Ezeknek az öldökléseknek igen sok ártatlan ember is áldozatául esik, olyanok, akiknek semmi közük sincs a törzsi háborúhoz. "Egy igen fontos dátum a pápuaföldi missziós tevékenységem idejéből - mesélte az atya - 1990. szeptember 24. Hitoktatói körzetemhez tartozik Ulga és Kulga település. A hivatástudatom elszólít Togobából a missziós helyemről, mert az időszaki lelkioktatást, minden hónap utolsó péntekjén, ezeken a helyeken tartom. Megkérdeztem két egyházi segítőmet, hogy el mernek-e kísérni az útra, mivel mindDUPLÁN PÁLINKÁS NAP O
