Ignácz Ferenc: Pápuaföld (Gödöllői Városi Múzeum, 2001)
Fűkunyhó és kőbalta. Az igazsághoz tartozik
Végül azt határozta, hogy beszél Pálinkás atyával, <5 hátha tudna segíteni a bajon. Ebbe a beszélgetésbe engem is belevontak. Végül megszületett a jó tanács, hogy Kerua kérje a rendőrparancsnokot egy olyan büntetés kiszabására, amit a falu népe közösen tud teljesíteni. Ezt fogja kérni az egyház nevében Pálinkás atya is. Ebben valamennyire megnyugodtak az eléggé felkorbácsolt kedélyű háztulajdonosok. Elérkezett a hétfő dél, már a késő délutánban járt az idő, mikor a rendőrkocsi beporzott a térre. Kerua és Pálinkás atya együtt mentek a parancsnokhoz, egy jó órai beszélgetés után a parancsnok beleegyezett, hogy pénzbüntetésre ítéli a falut. Kerua szerencsésen megúszta a fia meggondolatlan hősködését. A pénzbeli jóvátételt az egész falunak kell majd összeadnia, ez sem lesz kis gond, de az egyház is hozzájárul majd, hogy minél előbb kifizessék. A rendőrparancsnok távozás előtt még odaszólt Keruának, hogy magyarázza meg a fiának, ha még egyszer elkövet valami bűnt, duplán fog lakolni érte. Ez a Kerua fiáról szóló rövid történet is elgondolkoztató, hogy érdemes volt azért a pár pohár italért az egész falunak bűnhődnie? Az évek alatt volt alkalmam megismerni gondolkodásmódjukat, igen sokszor gyermekes észjárásukat, nem sokat tanultak a történtekből, rövid idő múlva mindent elfelejtve újrakezdték a hősködést ismét az egész falu kárára. Azt pedig, hogy az egész falu megrendszabályozza a fenegyerekeit, az nem lehet, mert azzal rontanák a törzsi szellemet, az összetartozást, és azt nem lehet megengedni még a saját káruk árán sem. Mennyi szigorral törvénykezik a törzsi életvitel, arról így egyszerűen írni, nyilatkozni nem lehet. Az igazságot, a helyességet, az emberibb megoldást keresni törvényeikben túl kockázatos, de hiábavaló is lenne. Hiszen már annyit emlegettem az évezredes szellemiséggel átitatott életvitelüket és törvényeiket, hogy már csak szócséplés újabb említése. De nem lehet egyszerűen elsiklani felette, mert itt él napjainkban, itt él velük és velünk is, akik közéjük merészkedünk, még ha időközönként is, de talán még jobban érzékeljük, mintha egyfolytában ott élnénk. Már írtam az esetről évekkel ezelőtt az ausztrál magyar újságban, ahogy tudomást szereztem a történtekről, és valamelyest sikerült a résztvevő személyek két tagjával is találkoznom. Tehát nem rémálom, hanem megtörtént esemény. A Sepik folyó vidékén portyázott egy ellenőrző osztag, a vezetőjük szintén fehér ember. A Sepik törzsek ellenségesen fogadták, mert a területük elvételét vélték a kis csapat megjelenésében, és gondolkodás nélkül lemészárolták valamennyiüket. A megbüntetésükre kivezényelt katonaságnak nem sikerült a bűnösök nyomára akadni, a lakosság nem segítette őket semmiben. Ezért a parancsnok cselhez folyamodott, magához rendelte a törzsi vezetőket, és azt az utasítást adta nekik, hogy amennyiben nem adják ki a bűnösöket tíz napon belül, úgy ötven levágott kezet követel büntetésből. Azt remélte, hogy ez a hátborzongató követelés megrémíti az embereket, és kiadják a bűnösöket. Nem így történt, az élő bizonyítékok igazolják, hogy a kézlevágást választották, de a bűnösöket nem adták ki. Ilyen erős a törzsi törvényük, amit nem szegnek meg, akár ilyen nagy fájdalom árán sem. Az egyik törzsi vezetőjük azt mondotta, csakis így maradhat fenn az életük továbbra is, még akkor is, ha a fűkunyhótól és a kőbaltától nem lépnek előbbre. FŰKUNYHÓ ÉS KŐBALTA
