Ignácz Ferenc: Pápuaföld (Gödöllői Városi Múzeum, 2001)

Sebidiro piaca Meg a nehéz útravaló

gondoskodik, a visszafelé menő csónakosok, akik már eladták az áruikat, szívesen hazaviszik a családomat, mert sokszor segítem én is őket. Egyedül maradva csak azon törtem a fejem, hogy milyen örömet szerezzek a kis komámnak, mert nem jöhetett velünk a piacra. Nézelődtem mindenre kiterjedő figyelemmel. Úgy látom, rossz felé tévedtem, mert itt csak színes női ruhák vártak vevőre. Másfelé vettem az utamat, deszkabódék utcája következett, olyan búcsújáró helynek tűnő forgalommal. Hát nem csoda, az egyik bódéban a sörös palackok csengése, akár a ministránsok Úrfelmutatásra szólító csengetése, volt a hívószó. Tolongtak is az emberek érte, pedig ahogy elnéztem, nem osztották ingyen. Ez kifogyhatatlan jó üzlet az egész világon és most ide is eljutott. Ez már a fejlődés, az igazi kultúra alapköve, nem szabad, hogy ebből kimaradjon a legeldugottabb pápua falu sem. Hogy rendben, illetve rendeltetésszerűen működjön az italbolt, mindjárt a szomszédságban ügyködött a pecsenyesütő. Sokért nem adtam volna, ha meg tudtam volna állapítani, milyen húsból készül a natúrszelete. Na, de az éhség még nem gyötört, így csendben eloldalogtam a színhelyről. Jóval odébb egy rozogább bodé asztalán sokféle csecsebecse, nyaklánc, fülbevaló között egy szájharmonika díszelgett. Világháborús emlékeim között egy szájharmonika is szerepelt, a korombeli gyerekek kedvenc hangszere volt. Az évtizedek múlásával ez is feledésbe merült már. Most megint itt van, igen, tapintható közelségben. Megnézem közelebbről, jól néz ki, Hohner gyártmány, hogyan kerülhetett ide«?- Különben nem fontos, rögtön a sasszemű kis komám jutott az eszembe, hátha örömet szerzek neki vele. Mi az ára, kérdem, tíz kina, volt a válasz. Nem sok, meg is veszem, már nyúlok a zsebembe a pénzért, mikor villámként csap az agyamba, hogy nincs is pénzem, illetve kinám nincs, de azért belekotortam a tárcámba, hátha ki tudnék találni addig is valamit. Előveszem a tízdollárosomat és mutatom az eladónak, hogy sajnos nincsen kinám. Nem baj, adjam csak oda, ő majd beváltja a bankban. Na, ez jól kezdődik, elővettem egy húszdollárost, ezért is tudnál kinát adni, nyújtom feléje és egy az egyben átváltja. Na most már van kinám is. Már fordultam volna vissza, mikor kellemes illat ért hozzám, ez mi a csoda, torpantam meg egy pillanatra. Mivel igen szeretek főzőcskézni, nagyon sok illattal tisztában vagyok, hogy mitől keletkezhet, ez valami sütemény vagy édes, sült gyümölcs illata lehet. Na ezt megkeresem, bárhol legyen a környékben, és mint jó vadász smöli, indultam a feltételezett cukrászda felé. Megállapíthattam, hogy vadászkutyának sem lennék rossz, mert a hetedik vagy nyolcadik deszkabódéban megleltem az orrom érzékenységére alapított cukrászdaszerűséget. Ami abból állt, hogy volt két forgatható fahenger, ami közé betették a cukornádat és átsaj tolva az édes nádlevet felfogták egy tálban. Majd lisztet kevertek a cukros lébe meg felvert tojást és olyan keménységűre dolgozták ki, hogy kanállal ráhelyezve egy bádoglapra, egyben maradjon. A bádogsütőt parázs fölé helyezték téglatartókra, pár perces sütés után kész volt a zsemleszínű és formájú, jó illatot árasztó sütemény. Ötven toya, azaz fél kina volt egy darab, vettem egyet kóstolóba, nem volt rossz, na akkor ebből viszek mindenkinek, de legfőképpen a csomag őrző kiskomámnak. Nagyobb gond a becsomagolással volt, mert tíz darabot kértem, és az eladónak csak banánlevele volt erre a célra, az is csak kis darabokban. így tíz levél, tíz sütemény, csak el ne szórjam, még szerencse, hogy a vállamon átvetett zsákokból bölcsőt tudtam formálni a bal karomban, ahogy szoptatáshoz szokták a mamák bébijüket előkészíteni. Ebbe a zsákbölcsőbe raktam a banánlevéllel körbevett süteményeket. Nem a leghigiénikusabb megoldás, de válogatni nem lehetett. így szállítottam épségben a süteményeket a stégen búcsúzkodó Narakiwa családnak, kettőt kiemelve, amit csak a kiskomámnak adtam és engesztelésül a nadrágzsebből előhúzott harmonikát. Titokban reménykedtem, hogy nem kell külön bemutatót tartanom a kezeléséről. Ahogy kézbe vette és ahogy felragyogott a szeme, már tudtam, hogy nincsen probléma, ismeri a hangszert és használni is fogja. Mosolygott az egész család a gyerek örömén, az érdekes muzsikamasinán, no meg az édes cukornád süteményen. Már bepakoltak a hazafelé tartó ladikba, egyik kezükkel SEBIDIRO PIACA