Gellér Katalin: A gödöllői művésztelep 1901-1920 (Gödöllő, 2001)

lásával, dekoratív, síkszerű ábrázolásával Körösfői-Kriesch és Nagy Sándor korai stílusát követte a Fehér Kereszt Kórház (1907-1908) és a Népszálló (1911) falképein, amelyek - sok más monumentális alkotásukhoz hasonlóan - nem maradtak fenn. BEFEJEZÉS A gödöllőiek a magyaros szecesszió lassú háttérbe szorulásával egyre kevesebb megrendelést kaptak. Előtérbe került pedagógusi tevékenységük: Körösfői-Kriesch Aladár az Iparművészeti Iskolában, Nagy Sándor csak jóval később, 1934-től a Képzőművészeti Főiskolán tanította a klaszszikus technikákat, közöttük a temperafestést, a mozaikkészítést, a freskófestést. Voltak, akik már korán, új lehetőségeket kapva, vagy a megélhetés nehézségei miatt néhány év múlva elhagyták a telepet. A világháború kitörésekor Belmonte Léo hazatért Franciaországba. A háború alatt megcsappantak az állami és magánmegrendelések. A művészek közül többen a fronton harcoltak, vagy hadifestőként tevékenykedtek. Körösfői-Kriesch Aladár 1920-ban, egy budai szanatóriumban bekövetkezett halálával - a művésztelep első, nagy korszaka véglegesen lezárult. A szövőműhely fennmaradását a továbbra is Gödöllőn alkotó Nagy Sándorék és a Remsey család biztosította. Remsey Jenő György és Zoltán 1924-ben megalapította a Spirituális Művészek Szövetségét, míg a monumentális tervezői tevékenységet, klasszikus technikákat Nagy Sándor és a Körösfői-Kriesch Aladár tanítványaiból alakult Cennini Társaság mentette át. A gödöllőiek sok vitát és ellenérzést kiváltó historizáló szecessziójának, ideologikus, gyakran illusztratív művészetének kritikusai sokáig nem vették figyelembe a művek tartalmi, gondolati, filozófiai, irodalmi gazdagságát, sem a magyar művészeti hagyomány folyamatosságának megteremtésében játszott szerepét. Pedig a gödöllőiek munkássága, sokszínűsége révén, a korszak szellemi életének legautentikusabb képi és írásbeli forrásainak tekinthető. A mesterek, sajátos élet- és művészetfilozófiájukat követve, az alkotást megismerési formának, a belső fejlődés egyik állomásának tekintették. Elsősorban a múlttal, a nemzetközi szellemi és művészeti áramlatokkal összekötő közös jegyeket, az azonosulást keresték, kevésbé az újító, egyéni utakat. Ha helyüket keressük, azt elsősorban a nemzeti identitást hangsúlyozó, a regionális jegyeket beépítő finn, lengyel, orosz, cseh, skandináv és ír mozgalmak között találjuk meg, melyek szintén a helyi hagyományokból, építési stílusból, anyaghasználatból, technikákból indultak ki az angol Arts and Crafts mozgalom által megfogalmazott elveket követve. Szecessziójuk rendkívül eklektikus, mind forrásaikat, mind egyéni stílusukat tekintve: művészetükre az angol, a francia, a német, végül 1910 körül a bécsi, glasgow-i szecesszió geometrizmusa is hatást gyakorolt. Nem alakítottak ki új és közös formanyelvet, de a 19. századi romantikus-historizáló források és a legújabb törekvések találkozása egyéni színt ad műveiknek. Ha nem is volt közvetlen kapcsolatuk az avantgárddal, Nagy Sándor szecessziójában kezdettől jelen voltak a szürrealisztikus elemek, az 1910-es évektől a gödöllőiek munkái között találunk következetesen geometrizáló és az expresszionizmusba való átmenetet jelző alkotásokat is. A művésztelep jelentőségét a többi között az alternatív utak keresésében, az élet minőségét javító reformokban látjuk, melyek etikai-emberi dimenziója példaértékűnek tekinthető még akkor is, ha műveik nagy részében még a 19. század zárult le utópisztikus művészet- és társadalomszemléletével együtt. Nagysándor: Vágyódás/vörös kréta, papír, 1910 körül