Remsey Agnes: Nagyobb mozdulat - kisregény (Városi Múzeum, Gödöllő, 1992)

II. rész A fűzfa pelyhe... - III.fejezet

tárral körülvéve, amíg csak a hatalmas életmű tartott. Olvasott legyőzötten és boldogan. Olvasott otthon, és olvasott mindenütt, ahol meghallgatták. A szobája csendjén és a hamvas fövenypartokon. Fűzfaligetek szűzi pázsitján, vagy a ringó vizek hátán. Az egészség büszke teljében és később betegségekben megtörve. Anya olvasott. Ifjak tüzes szemei tapadtak olvasó ajkára, életre most készülő lányok fülei itták be szavait mohón. S mintha az idegen nyelv így folyékony arannyá változott volna Diána meleg hangjának fordításában. Ez volt az ő élettartalma, szerepe és öröme. Szegény szerep, mégis elég egy életre. Diána személyének körvonalai egyre jobban elmosódtak, ahogy átengedte magát ennek a szerepnek. Kitárta magát, és hagyta, hogy jöjjenek hozzá a szomjasok. A céltalanok, tántorgók, jövőtlenek. Akkoriban pedig az egész világ ilyenekből tevődött össze. Állni a nincstelenek földjén, a legsötétebb szellemi éjszakában, és szórni a fényt. Ez volt az új élet. S ő olyanná lett általa, mintha ezer emlője nőne. Adta, ontotta mindenkire, ami neki jutott. Alku nélkül, meg nem tántorodva. Akiket ő nevelt, hacsak egy órára is, új vér keringett azokban. Azok tudtak az emberiség jövőjéről, akkor is ha el se hitték. Letörölhetetlenül meg voltak jelölve. Valahogy mások lettek azután. El nem merülhettek a nihilbe. Azok mind egy kicsit az ő gyerekei is voltak. Diánából, a vad, égi szűzből így lett új név, új szerep: Anya. Sokszor tűnődött azon később, hogy erre a szerepre leányától kapta az indíttatást, de nem bánta. Legalább eltűnt kettőjük közül a tekintély korlátja. Abban az életben, amit közösen kezdtek, ez volt az első csoda. Mert van-e nagyobb csoda a létben, mint két szív egymásra találása? S van-e nagyobb bizonyság egy nálunk nagyobb hatalom jelenlétére, mint az a találékonyság, ahogy evvel a játékos húzással a két távoli lelket, anyát és leányát, szelíden egymáshoz hajlította? 94