Remsey Agnes: Nagyobb mozdulat - kisregény (Városi Múzeum, Gödöllő, 1992)

I. rész Fut a hullám... - III. fejezet

következett, és utána a szemek hullámkék fullánkjai. Semmit, de semmit nem álmodott bele a maga napfényes lelkéből a kép-leány bőrébe, és azért az szinte kiáltott valami valóságos tartalomért. Hideg volt és kietlen, mint a téli hullámok valami ember nem látta parton, az óceán közepén. Már kész volt a portré, de Aladár mégsem volt megelégedve vele, és egy időre félretette. Évek múlva került a szeme elé ismét, mert a műteremben úgy rétegeződtek egymás fölé a képek, vázlatok, mint az évgyűrűk a hatalmas fák törzsében. Akkor újra holdszínű festékbe mártotta ecsetjét, és a képleány haját gondolkozás nélkül ide-oda tekergőző kígyókká alakította, és Gorgó címmel végképp félretette a kész művek közé. S ez azért történt így, mert akkoriban következett el az az idő, amikor a festők kezdtek elfordulni a látszat adta képtől, s a formák mögött lakó lényeg után kutattak. Minden a maga idejében történik. S ha nem így lett volna, akkor az új technikai csodák, a fotózás és a film leszorították volna a küzdőporondról a festészetet. Mi szükség lett volna a lassú másolókra, amikor a látható világot híven tükrözi a fénykép? A festők kihalhattak volna egyhamar, mint az őskor egzotikus állatai. De nem így történt. Még a film diadalútja előtt elfordultak a festők a világ látható arcától. S mintha új szemük nőtt volna, elkezdtek különös dolgokat látni. Meglátták a világ belső ábrázatát. S amit láttak, le is festették. Olyan jelenségeket merítettek fel valami titokzatos mélységből, hogy az emberek elborzadtak és jajgattak, de nem tudták lerázni magukról a képek hatását, mert azokban önmaguk hiteles mása nézett velük szembe, és az őket környező világ valóságos arca. Hiába voltak ellenáramlatok, hiába a lesújtó kritikák. Az se segített, ha a festő időközben meghalt, mert vele együtt nem szálltak sírba agyrémei. Túlélték őt, és helyette mások támadtak, a világ legkülönbözőbb pontjain. Azoknak a művei még hangosabban üvültöttek. Mert ezek a festmények már nem voltak festmények. Leszálltak a szelíd palettákról, elfelejtették a színeket. Hangjuk volt, és a szavuk egyetlen egybehangzó üvöltés. Amikor Aladár a Gorgó képet megfestette, megtette ő is az első lépést a jövő felé, mely majd a kimondhatatlant fogja meg40