Remsey Agnes: Nagyobb mozdulat - kisregény (Városi Múzeum, Gödöllő, 1992)
III. rész Kétéltűek - I. fejezet
elmondanám, mit tudok róluk. Hogy egyszer a virágok is eljutnak az emberi sorsba. Visszajutnak! Mert valamikor egyek voltak az emberekkel. Nagyon régen. A nagy szabadság idején. Lehajolt egy meggyszínű ciniához, és a csepp aranykoronát, ami a kelyhéből kimagaslott, megcsókolta. - De aztán felszálltak egy végzetes vonatra. Akárcsak Kázmér. Hiába volt vészjel, figyelmeztetés. A vonat kisiklott. Ej! Kázmér ezt jobban el tudná mondani. Én csak fecsegek összevissza. Nem tudom előadni. De azt én is megtanultam tőle, hogy nincs halál csak átváltozás. De az is kétféle van. Az övék rosszféle volt. A nagy katasztrófa nem végzett velük végérvényesen. Csak az öntudatuk veszett el, csak a szabadságuk lett oda. Kiestek az emberségből. Nem lehettek mások, csak virágok. Ami azelőtt egyetlen egész volt egy csodálatos létben, széthullott szilánkokra. Ilyen szilánkok a föld hátán szertegurult virágok is. A sok milliárd virág, mind-mind egy sóhaj felénk, egy kiáltás.„Gyertek lányok,gyűjtsetek össze bennünket. Segítsetek oda, ahol az öntudat él! - Ahol még egyszer felölthetjük arcainkat.,, Diána átölelte Katicát. - Óh te kedves, bölcs asszony! Köszönöm, hogy eljöttél. Ti is tudtok valamit, amit még sohase hallottam. És majd én is viszonzom valamivel. És mivel ezek szokatlan tiszta percek voltak, azt is rögtön átlátta, hogy fűződik egyik láncszem a másikba, hogyan egészíti ki egyik megismerés a másikat. És azt is, hogy az emberek világában ez éppen fordítva áll. A megismerés kísérletei szerteszét hullott szirmok, akár a virágok. Filozófiák, mozgalmak, szekták. Bűvös kelyhű virágok, de nincs közös lelkük. Nincs, ami összeforrassza, kiegészítse őket egy egésszé. Egy hajdani, csodálatos egység szertegurult cserepei. Diána arca felfénylett: - Nem mondtad ki, mégis kitaláltam, mit tehetünk a virágokért - fénylett fel Diána arca. Találke tunk, mert találkoznunk kellett. Ez éppen úgy nem véletlen, mint ahogy Undine és Bözse megtalálták egymást. Ez úgy látszik törvényszerű. Azon az úton járunk, ahol az összetalálkozások teremnek. Meg kell becsülnünk ezt a csodát. Nem szabad beszennyeznünk kicsinyes gyarlóságainkkal. Gyere, könyörögjünk ezért! Hogy barátságunk örökkévaló 101