Polónyi Péter: Emlékezések a gödöllői művésztelepre (Helytörténeti Gyűjtemény, Gödöllő, 1982)

IVÁN SZILÁRD

körökben mivel hatott elsősorban? A művészetével, a művészeti felfogásával, az ars poeticájával, a mesterségbeli tudásával, a nagy anyagszeretetével, azzal ahogyan bánni tudott a festészet eszközeivel, vagy elsősorban az emberi magatartásával? Mert mindegyiket szokták mondani vele kapcsolatban, megállapítva, hogy lenyűgöző egyéniség volt. — Nagyon jó ember volt, jószívű, megértő, de ha kellett, legalábbis én ezt éreztem ki az egyéniségéből, biztos tudott szigorú is lenni. — Az Ö egyéniségét megvilágító, személyiségére fényt vető epizódot el tudna-e mondani, amelyben Ő teljesen benne volt, amely jellemző volt rá? — Én akkor nagyon markánsan festettem, és a festészetem előadásában majdnem brutális voltam. Voltak, akik meg is jegyezték, hogy festészetem milyen vaskos, brutális, holott én szelíd ember vagyok, hát hogy jön a kettő össze. Nekem volt egy kiállításom az Ernst Múzeumban. Olajjal festettem, de nem nagyméretű képeket, tájak voltak, erdélyi dombos tájak, mert akkoriban többször voltam Erdélyben és ott festettem. Annyira féltem Nagy Sándortól, hogy még meghívót sem küldtem neki. Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni. Mert úgy éreztem, hogy azt nem mondhatja, hogy az neki tetszik, az neki szép, amit én csinálok. Hiszen az olyan értelemben, ahogy ők felfogták a szépséget, nem volt szép. Nagy István erdélyi festő akkor rám nagy hatással volt. Olyanfajta formákat csináltam, csak nem pasztellal festettem, hanem olajjal; engem akkor már meglegyintett a kubizmus, én már tudtam, hogy mi az a tér, a festői értelemben vett tér és forma, s éreztem azt is, hogy a kettőnek az összeforrasztása festői eszközökkel hogyan lehetséges, és beleadtam azt, ami bennem volt, fiatalságomat, és mindebből kijött egy erőteljes piktúra. A Nagy Sándor festészete viszont csupa finomság, csupa lélek; finom vonalak, halk színek jellemezték az ő képeit. Én pedig nem is vonalpiktúrát csináltam, nem a vonal zárta le a formáimat, hanem a kontúrok. Azzal zártam le azokat a formákat, amelyekkel kifejeztem azt a jelenséget, amit én láttam a szabad természetben. Ügyhogy Nagy Sándor hiába mondta volna nekem azt, Jenőkém gratulálok, tetszenek a képeid, nem hittem volna el. Azt éreztem volna, hogy ez az ember olyan jó, hogy még hazudni is képes. Akkor nem jött el, de egy szombaton azt mondta: „Jenőkém, nézzük meg a kiállításodat." Akkor én rettenetesen megszégyelltem magam, hogy őt arra kényszerítettem, hogy ő ajánlkozzék, hogy eljöjjön és megnézze a munkáimat. Mert tulajdonképpen ez történt. Elmentünk az Ernst Múzeum első emeletén az utolsó terembe, ahol ilyen nagy, szélesen felfogott erdélyi tájak voltak, dombok, vaskos fák, itt-ott egy-egy vaskosan megfestett emberi figura, talán egy-egy állat, tehén is megjelent a tájban. Én nem kérdeztem tőle, hogy mit szól ezekhez a képekhez, ő meg csak nézte, nem szólt semmit. Ebben benne volt a kritika. Tőle ez egy kicsit idegen volt, biztos, hogy érzett bennük valami tehetséget, csak őtőle távol állott. — Végezetül szeretném ha összefoglalná a legfontosabb tanulságát a gödöllői mesterek életművének, magatartásuknak. Mi az, amit tanulhat tőlük, tisztelhet bennük a mai nemzedék? — Az anyag tisztelete, szeretete, az őszinteség, a humánum. Ezek nélkül mű nem születhetik. Ha valaki az anyagot nem tiszteli, nem tud vele bánni, akkor nem tudja magát kifejezni. Vagy ha ki is tudja magát fejezni, a műve nem lehet időtálló, mert maga az anyag leporlik, leesik a vászonról. Tehát tudni kell az anyaggal bánni. A másik, hogy őszintének kell lenni. Enélkül nem is tudok művészetet elképzelni. Hogy egy festő mikor őszinte és mikor nem, azt én nem is tudom. Akkor őszinte, amikor a munkája sikerül, amikor azt képzeli, hogy császár vagy király, mert olyasvalamit sikerült hozzáadnia ahhoz, amit eddig csinált, ami eddig még nem volt meg a munkásságában, a képeiben. Ok nemcsak hogy tisztelték az anyagot, hanem tudtak az anyaggal bánni, sőt maguk csinálták, mint a középkorban, a festéket is, és mindent maguk állítottak elő. IVAN SZILÁRD (Festőművész. 1912-ben született, Üjaradon. A Képzőművészeti Főiskolán Nagy Sándor tanítványa volt.) — Sokat gondolkoztam én Nagy Sándor mesterről. Kb. a 30-as évek közepe táján, mikor Réti István meghívta Nagy Sándort a főiskolára, hogy adjon elő a monumentális festészetnek a technikájáról, engem felszólított, hogy menjek el hozzá és iratkozzam be. Akkor ő olyan hatvan felé közeledő ember volt; nekünk öregnek tűnt, 4