Polónyi Péter: Emlékezések a gödöllői művésztelepre (Helytörténeti Gyűjtemény, Gödöllő, 1982)

SZATHMÁRY ZOLTÁN

Isaszegre is többször kirándultak gyalog. Nagy Sándornak és Kriesch Aladárnak is orosz szabású ingeik voltak, a nyaknál gombolódó ingek voltak ezek, és ebben a meglepően egyszerű, véghetetlenül egyszerű öltözékükben mentek a kirándulásra. — És Körösfői halála után, Nagy Sándorék munkásságában mennyire érezte ugyanezt a szellemet, ugyanezt a magatartást, gondolkodásmódot, szóval volt-e itt valami törés, vagy pedig ők tulajdonképpen ugyanazt vitték tovább? — Nem volt semmiféle törés, hiszen rokonsági kapcsolat is volt közöttük, és a gondolkodásuk, életvitelük is hasonlított egymáshoz. — Irodalmi, művészeti esteket is rendeztek Gödöllőn, úgy tudom. — Ez meglepő volt, mert Gödöllőn általában nagyon panaszkodtak a tanítók és a község vezetői, hogy akárhány előadást tartanak, nincsen látogató, de amit a művészek szerveztek, Krieschék, Nagy Sándorék, az mindig zsúfolt volt. Művészettörténeti előadásaik nagyon közérdekűek voltak, olyan sok érdekes ismeretet tudtak beleszőni az előadásukba, hogy a közönség nagyon szívesen látogatta. Igaz, hogy nem volt belépődíj, a tárlatokra se, a kiállításokra se. — Hol voltak ezek az előadások, hol tartották? — Az új községháza nagytermében voltak megrendezve. A kiállítások és az előadások nyomán, Gödöllőn egy művészetkedvelő mecénás közösség is ki tudott alakulni a művésztelep körül, többnyire kereskedők, iparosok társasága, úgyhogy minden kiállításon nagyon kevés kiállított kép maradt eladatlanul. Remsey Zoltán alkotásait is különösen az iparosság vásárolta. Volt Gödöllőn egy nagyon jó hentesmester, aki először honosította meg itt a virsli, a parizer, a szafaládé és a krinolin készítését, pesti módra. Ez a jövedelmező üzlet tette lehetővé, hogy rendszeresen támogassa pl. Remsey Zoltán családját, hogy bőkezű patrónusuk legyen. Pécsy Jánosnak hívták, ö Remsey nagyméretű vásznait is megvásárolta. — Most beszéljünk az előadások látogatottságáról. A közönség kikből verbuválódott? — Főként az iparoscsaládokból. — És az úgynevezett úriemberek, polgárok, vezető emberek? — Az értelmiségiek közül a tanítók elvétve, de dr. Szabó Aladár, a református pap sokszor eljött. Nagyon szerette a gödöllői művészeket, akik szintén tisztelték őt, és nagyon jól el tudtak társalogni egymással. Dési szolgabíróra is emlékszem, ő is nagy látogatója volt az előadásoknak. Aztán még egy-két községi hivatalnok. — És hányan voltak egy ilyen előadáson? — Általában száz körül. Hol többen, hol kevesebben voltak. Előadás nem sok volt. Kiállítás évente 3—4-szer is volt, a gödöllőiek műveiből. A későbbi esztendők során Krieschék, Nagy Sándorék már csak mutatóba adtak, a fiatalok támogatására, 2—3 képet a kiállítás fémjelzésére, s a kiállított művek túlnyomó többsége a fiatalok munkája volt, Remsey Zoltáné, Detár Györgyé, Sztélék Dénesé és másoké. A közösség aztán úgy 1926-ban kezdett bomladozni, szétment a társaság, és 1926-ban vagy 27-ben volt az utolsó együttes kiállításuk, szerintem. Aztán már csak Remsey Jenő állított ki a saját műveiből néha-néha. — A Gödöllőn élő polgárok közül, az említetteken kívül kikkel voltak még bensőségesebb viszonyban a művésztelep tagjai? — Hát... Hegedűs Aladárral, aki földművelésügyi minisztériumi tanácsos volt, és nagyon-nagyon, rendületlenül lelkesült a gödöllői művészetért. Magyar Kázmér a Járási Múzeum megalapításának a szerelmese volt, átengedte a gödöllői lakását ennek céljára, sajnos, hogy a múzeum megsemmisült, az ott öszszegyűlt tárgyakkal együtt. Hegedűs Gyula is eljött ide, akinek Besnyőn volt egy kis nyaralója, és arról is tudok, hogy Nagy Sándor is meglátogatta Besnyőn Hegedűs Gyulát. Aztán jött az első világháború, ami már nagyon ráütötte bélyegét a gödöllői művésztelepre. A Tanácsköztársaság idején, sajnos, fel is oszlatták a telepet, aztán Ferenczy Noémit bízták meg a vezetésével, aki azonban nem vállalta, mert úgy érezte, hogy érdemtelenül mellőzik és váltják le Körösfői Kriesch Aladárt. Igen, ez azért is volt, mert a Körösfőiek egy nagy szociális emberszerető munkaközösségbe szerették volna tömöríteni a lakosságot, de csak a meggyőzés és a szeretet eszközeivel. Minden cselekedetüket a szeretet és az ember megbecsülése irányította, ez az én meglátásom, és egész életükön át Nagy Sándorból és Remsey Jenőből is szinte sugárzott a nagy szeretet, az utolsó kis kenyerüket is képesek voltak sokszor az önhibájukon kívül nélkülözők megsegítéséért odaadni. Külön kis gyámolító akciókat szerveztek. Gödöllőn sok volt a szegény, magánerejéből fölemelkedni nem tudó, sokgyermekes család, akiket ők fölkaroltak, és na17