Polónyi Péter: Emlékezések a gödöllői művésztelepre (Helytörténeti Gyűjtemény, Gödöllő, 1982)

BARCSAY JENŐ

BARCSAY JENŐ (Festőművész. 1900. január 11-én született a Kolozs megyei Katona községben.) — Az életem tartalmasabbá vált azáltal, hogy olyan embert ismerhettem meg, mint Nagy Sándor, aki nemcsak mint művész, hanem mint ember is nagy volt. — Hogyan találkoztak először? — Én úgy kerültem közelebbi viszonyba Nagy Sándorral, hogy Lyka Károllyal minden reggel egy, az Andrássy út és a Szív utca sarkán levő kávéházban találkoztam, ö mint szerkesztő is működött, és munkába menet betért a kávéházba, mert érdekelték a külföldi lapok. Ezek a reggeli találkozások kb. 12 éven keresztül tartottak. Akkor az Aradi utcában laktam, reggel befűtöttem, aztán leszaladtam a kávéházba, ott melegedtem, és Lyka Károlyt ott találtam mindig. Én mindaddig nem mertem kávéházakba járni, mert olyan naiv voltam, azt hittem, oda csak a közönséges naplopók járnak. De akkoriban kezdtem el tanítani, és volt egy kis pénzem, megengedtem hát magamnak a mindennapi kávéházi reggelizést, illetve nem is a reggelit, hanem csak hogy ott felmelegedhessek. Amint ott ülök egyszer, olyan jellegzetes kopogást hallok, kinyílik az ajtó, és Lyka Károly jött be két bottal, mert neki amputált lába volt. Nagyon ismerős volt nekem, hiszen amikor bejött az előadóterembe, ugyanígy a két botjával kopogva jött be. Megröstelltem magam, hogy engem ott lát, hogy én is a naplopók közé tartozom, de 0 akkor kedvesen felém közeledve azt kérdezte, nem zavarna-e, ha az asztalomhoz ülne. Természetesen azt mondtam neki, hogy nagyon megtisztelve érezném magam, ha odaülne az én asztalomhoz. Át akartam adni neki a helyemet, de azt mondta, ha ezt még egyszer megteszem, akkor többé nem ül oda. Nem tettem meg, és így 12 évig együtt ültünk. Ilyen szépen kezdődtek a napjaim, ilyen tartalmasan, mert tőle sokat lehetett tanulni. Aztán jó pár év múlva egyszer csak megláttam Nagy Sándort, 0 is oda, a kávéházba jött be. Meglátja Lyka Károlyt, mellette engem, odaült az asztalunkhoz, és attól kezdve, amíg a főiskolán tanított, minden szombaton ott volt együtt velünk. Kicsit furcsa volt a három szakállas a kávéházban, mert mindhármunknak szakálla volt, és akkor nem viseltek annyian szakállt, mint most. — Természetesen mikor Nagy Sándor odajött, én szerényen próbálkoztam elhúzódni, kissé hátrább húztam a székemet, mert hiába adtam volna át neki, hogy Lyka mellé üljön. Vele szemben foglalta el a helyét és így beszélgettek. — Az volt a véleményem, hogy Nagy Sándor és Lyka Károly nem véletlenül becsülik ennyire egymást, hanem mert volt bennük bizonyos hasonlóság. Lelkiekre gondolok most elsősorban. — Nagy Sándorral való barátságom aztán mindig mélyebb és mélyebb lett, anynyira, hogy többször meghívott Gödöllőre; így ismertem meg a családját, a feleségét, lányát, vejét és a kis unokáját is. — A kávéházbeli beszélgetéseknek a művészet volt a témája, vagy ezen kívül más kérdések is szóba kerültek? — Akkor teremtette meg Nagy Sándor a fő művét, amiről nem írnak úgy, ahogy megérdemelné az a nagy freskó, amely a pesterzsébeti templomban van. Nagy Sándor akkor már idős ember volt, kb. 70 éves, amikor az ottani plébános megszerezte számára ezt a nagy murális feladatot. Erről folyt a beszélgetés, mert hiszen akkoriban kezdte el a munkát, s ezért hetenként csak egyszer járt be. Ö volt a főiskolán a freskóosztály professzora, és Lyka Károly megkérte, hogy hozzon be reprodukciókat valamelyik szombaton, mert szeretné azokat az akkori Űj Időkben lehozni, amit meg is tett. Hosszú ideig ez a készülő freskó volt köztünk a fő téma. — Aztán elvitt engem Nagy Sándor, hogy megnézhessem a munkáját — akkor Dénes Jenő volt a tanársegéde. Elmentem, és csodálkoztam, hogy ez a kicsi öreg ember milyen határozott. A hangja érces, parancsoló volt, a szemei azonban szelídek. Tehát volt benne energia, erő, és nemcsak lelki, hanem fizikai erő is. Amikor elvitt engem, azt tapasztaltam, hogy a freskóhoz senki más nem nyúlt, ő maga festette meg elejétől végig. Dénes Jenő, ha jól emlékszem, csak az előmunkálatokban segített neki. Amikor én ott voltam, éppen egy 2 m

2-es darabot vakoltatott be, és akkor a kész kartont előttem átpauzálta, ami úgy történt, hogy elővett egy ecsetet, annak a másik, puhafa végével a vékony papíron keresztül a rajzot átpauzálta, és a festékkel ő maga festette meg. Tehát nem száraz felületre, hanem friss, nedves felületre festett. Ügy, ahogy a középkorban is szokták, öt év alatt elkészítette ezt a nagy munkát. — Hallottam, hogy a freskót látta Bernáth Aurél — de akkor már Nagy Sándor nem élt —, és neki is az volt a véleménye, hogy ez a pesterzsébeti templomot diszítő 2