Polónyi Péter: Emlékezések a gödöllői művésztelepre (Helytörténeti Gyűjtemény, Gödöllő, 1982)

REMSEY JENŐ

soha az akadémiába nem jártam, hanem belekerültem a nővérem révén, aki színésznő volt, a Tháliának a színésznője, Gulácsy, Nagy Balogh és Fülep Lajos társaságába. Ott hetenként találkozók voltak és én autodidakta módon nekikezdtem a festészetnek és egy egész sorozat képet beküldtem a Műcsarnokba. Ezt mind visszautasították. Mivel olyan nagy tömeg képet utasítottak vissza és annyi embert, valósággal fellázadtak a festők ez ellen a refüzálás ellen. Összeszövetkeztünk, és én a sógorommal megterveztük az első visszautasítottak kiállítását. „Salon de Refuse" — Párizsban így hívták ezeket a kiállításokat, de ez volt az első és egyetlen olyan kiállítás Magyarországon, amely a visszautasítottak műveiből állt. — Hol és mikor nyílt meg ez a kiállítás? — Ez 1909 tavaszán. Óriási feltűnést keltett, mert rendkívül tehetséges embereket utasítottak vissza, és különösen a Népszava írt egy nagy kritikát védelmünkben. Az én képeim, az Iga, az anyám arcképe meg saját arcképem is szerepeltek. Ugyanakkor volt itt vendégségben Gallen és én megnéztem a kiállítását a Szépművészeti Múzeumban, és úgy el voltam bűvölve ettől a nagy dinamikától, ami ebben az emberben van, hogy nagyon szerettem volna hozzá eljutni. Akkor nekem már volt valami múltam, tudniillik 1907-ben volt egy grafikai kiállítás, ugyanabban az évben, amikor egy nagy bányakatasztrófa volt Belgiumban. Ott a kapitalista birtokosok elhanyagolták a gerendázatot, ráomlott a bánya a bányászokra, és 150 bányász meghalt. Egész Európa fel volt háborodva és én azt megfestettem a Courriére c. képemben. Ez egy szocialista úttörő mű volt, amely kifejezte egész Európa hangulatát, öklök meredtek fel a szénbányából, a széntörmelékek alól az ég felé, hátul a gyár vörös háttérrel, ez a Moloch. Ez a képem felhívta a figyelmét az Iparművészeti Társulat vezetőinek, Györgyi Kálmánnak, aki rögtön felszólított, hogy keressem fel. Felkerestem. Ekkor 1909-ben, 24 éves voltam és teljesen avatatlan mindenben, és teljesen magamtól kezdtem el működni. Ö nagy szeretettel fogadott, azt mondta, azt hittem egy kész művész jön ide. Meglátván a grafikáimat, mind felvitte a minisztériumba, Koronghi Lippich Elekhez, aki a Krieschéknek a nagy protektora volt. ö felhívott magához, tanácsokkal látott el, és rögtön azt mondta, hogy én magát támogatni fogom. Ebben a támogatásban részt vett Gallen-Kallela azzal, hogy eljött a kiállításomra, és rögtön megvásárolt egy képet. Sőt, azt mondta, hogy én még magának több képet is el fogok adni az én mecénásaimnál. Egy pesti portrét festett a Kohnerről, erről a milliomosról és rábeszélte, hogy vegyen tőlem is képet. — Miből élt, hol dolgozott Jenő bácsi akkoriban? — Az Általános Munkásbiztosító Pénztárnál volt állásom. Erősen szocialista környezet volt az. Három vagy négy évig voltam ott hivatalnok az érettségi után, mert nem akartam az anyámat elhagyni. Öt, és a testvéreimet én tartottam el. Mondták nekem a tanáraim, hogy iratkozzam be az akadémiára, mert olyan jól rajzoltam az iskolában, már ott is feltűntem az én plakátképemmel, megnyertem az első díjat, mégsem tanulhattam tovább. Koronghi Lippich Elek, aki majdnem államtitkár volt, azt mondta, hát fiam, nem engedjük magát mi Párizsba, mert Párizsban lezüllenek a magyar művészifjak. Adnak nekem három évre ösztöndíjat, évi 300 koronát, menjek vele Gödöllőre, keressem fel Kriesch Aladárt. Amikor Kallelát a lakásán felkerestem, hogy a pártfogását megköszönjem, ő nagy szeretettel fogadott. Azt mondta, én mindjárt lefestem magát. Álljon csak oda! És odahívta a feleségét, hogy az játssza a zongorán Sibéliusnak egy darabját, mert azt mondja, egész más kifejezés lesz ennek a fiatalembernek az arcán, ha Sibeliust hallgatja. Nagyon megható volt ez a fogadtatás. Alig kezdte ő el a képemet festeni, bejön Kriesch Aladár, 10 perc múlva Nagy Sándor. Mind meg voltunk híva a Műegyetemmel szemben levő étterembe, mint Gallen-Kallela vendégei. Ott rengeteg emberrel ismerkedtem meg, egy finn szobrászművésszel is — Liipolával —, aki itt élt Budapesten. Akkor derült ki, hogy nekem szeptember 1-től kell Gödöllőre mennem. Én meg gondoltam magamban, hát ha szeptemberben kell nekem bevonulnom Gödöllőre, akkor én elmegyek nyaralni Münchenbe abból a körülbelül 900 koronából, amit én Gallen-Kallelától meg Kohnertől a képeimért kaptam. Fiatal festőembernek akkor München óriási nagy fogalom volt, tényleg Münchenben Ferenczy, Hollósy, ezek mind ott éltek és ez Mekkája volt a művészetnek, és elhatároztam, hogy ott fogok nyaralni Münchenben, München környékén. El is mentem és Dachauban tanyáztam, ahol művésztelep volt. Akkor én már tudtam, hogy nekem szeptemberben ki kell jönnöm Gödöllőre. Ezeket a részleteket, hogy itt szövőtelep van, azt csak itt kint tudtam meg. Engem egyenesen Körösfői és Nagy Sándor mesterek alá, mint tanítványt küldtek ki, mint festőtanítványt. Kriesch, aki egy atyai ember volt, egy nagy keresztény és egy nagy szocialista és egy nagy művésziélek, akiben az a vágy bontakozott ki, hogy ők egy magyar reneszánszot fognak előkészí13