Polónyi Péter: Emlékezések a gödöllői művésztelepre (Helytörténeti Gyűjtemény, Gödöllő, 1982)

REMSEY ÁGNES

nehéz volt, hisz nagyon sokféle ember verődött itt össze. Nemzetiségi szempontból is, hisz sokszor az egész világról jöttek ide, de mint embertípusok is a legkülönbözőek voltak, tehát itt egy olyan harmóniát megteremteni, amelyikben ezek a közös törvények megvalósulhatnak, nem volt egyszerű feladat. A község meg egészen más jellegű volt még ebben az időben, lakói túlnyomó részben parasztok, iparosok, a kastély szolgálatában álló, főleg német eredetű cselédség, és így a községnek nem volt olyan az atmoszférája, ami erre a reforméletre hajlamosított volna. — Megkérdeztem én Szekeres Erzsébet édesanyját, aki nagyon jó szövőasszony volt, hogy ő miért nem jelentkezett ide. Amire azt válaszolta, hogy ők parasztok voltak, és egy parasztlány gondolni se mert arra, hogy a telepre jöhet. A művésztelep irányítóinak elzárkózása ad erre magyarázatot, vagy esetleg az a kasztszellem, ami uralkodott itt, Gödöllőn, és aminek folytán az iparosgyerekek kinézték volna maguk közül a parasztszárrnazásúakat? — Valószínűleg ez a magyarázat rá. Éppen ebből a kasztrendszerből kifolyólag pl. a szárítópusztai bérescsaládok körülményei nem voltak olyanok, hogy a szülők ilyesmire igényt támasztottak volna. Ezt nem tudom biztosan, hisz én ebben az időben még nem éltem. A jobb módú parasztcsaládok lányai — márpedig akiket én ismertem itt, azok módos gazdák voltak —, szóval az ő lányaik nem voltak rászorulva arra, hogy a műhelybe dolgozni menjenek. — A módosabb parasztlányok tehát nem mentek, a legszegényebbeket viszont nem fogadták volna be. — Azt azért nem hiszem, hogy nem fogadták volna be, mert Körösfői Kriesch Aladárnak az egész lelkisége olyan volt, hogy ő a korlátokat mindig feloldani igyekezett minden téren. Még a művészembert sem tartotta kiváltságos embernek, és azt mondta, nem az a fontos, milyen munkát végez valaki, hanem hogy azt milyen lelkülettel végzi, és hogyha valaki a legegyszerűbb munkát úgy végzi, hogy a szívét, lelkét teszi bele, éppen olyan értékű, mintha egy műalkotást hozna létre. Sőt, ha egy művész csak rutinból és nem a szívét belefektetve hozza létre azt az alkotást, akkor az kevesebbet ér. Tehát ő már alapbeállítottságánál fogva sem tett ilyen megkülönböztetéseket és éppen arra törekedett, hogy feloldja a társadalmi ellentéteket. — Ez a hatás a továbbiakban hogy érvényesült, mármint abban a közegben, amit személyes részvevőként is ismert, Nagy Sándorék környezetében? — Nagy Sándorék valamivel később kerültek ide, mint Kriesch Aladárék, fiatal házasok voltak, itt építettek egy akkoriban nagyon újszerűnek ható házat, északi mintára. Az ő házuk aztán egész különleges szerepet töltött be a kolónia életében. Az ember, ha oda belépett, akkor úgy érezte, hogy az meg van szentelve attól, hogy benne minden az alkotásnak, a művészetnek van alárendelve. A székek gyönyörű gobelin huzatokkal voltak bevonva, amiket, a virágait véve mintának, Nagy Sándorné tervezett. Csodálatosan szép virágoskertje volt, de az egész ház olyan atmoszférát sugárzott, hogy mindenki otthonosan érezte magát. Nagyon vendégszerető volt Nagy Sándorné. Ha valaki betévedt oda, akkor nemcsak nagy kínálás esett, hanem mindig valami lelki, szellemi táplálék is jutott, már ha olyan ember került oda, aki tanácsra szorult, vagy esetleg kétségbeesett helyzetben volt. Ilyenkor kitűnő érzékkel tudta Nagy Sándorné eltalálni, hogy annak az embernek, éppen akkor, mivel tud segítségére lenni. Azok, akik barátságban voltak a Nagy Sándor-házzal, ezt soha, életük végéig nem felejtik el, és élnek ebből az útravalóból. Akik messze vetődtek innen, mert a kolónia feloszlása után sokan külföldre kerültek, azok is egész életükön át megtartották a kapcsolatot, folyóiratokat, könyveket, a gyermeküknek különleges játékokat küldtek és ennek folytán a ház valóságos kincstárrá alakult át. Egész kisgyermekkoromtól fogva ez a ház volt nekem a paradicsom. Mindaz az érdeklődés, ami felébredt bennem a művészettel, költészettel, irodalommal kapcsolatban, az ott kapott benyomásoktól veszi eredetét. — A világháború, ami a kolónia feloszlását is magával hozta, sok szép reménynek vetett véget és sok illúziót oszlatott el. Ez a nagy reformálmodozás és jobbító szándék az egész világ átalakítására — a történelem erre csúnya cáfolatot adott. Hogy mentették át Nagy Sándorék a maguk hitét, hogy élték túl ezt a nagy krízist? — Nagy Sándorék szempontjából nézve a dolgot, ők akkor már annyira megalapozták ezt az ő életszemléletük és művészetük szerinti világot, hogy őnáluk itt nagy változás nem történt. Mert Nagy Sándor, amikor a világháború bekövetkezett, már kialakította a maga stílusát és világszemléletét, ö ezen aztán nem változtatott. — Tehát nagy törést a háború nem jelentett? — Azt jelentette csak, hogy az a közeg, amiben ők eddig, mint életelemükben virágozhattak, az a közeg körülöttük megszűnt. Ezáltal lett az ő házuk egy, a maga 11