Őriné Nagy Cecília (szerk.): A népművészet a 19-20. század fordulójának művészetében és a gödöllői művésztelepen (Gödöllői Múzeumi Füzetek 8. Gödöllői Városi Múzeum, 2006)
Farkas Zsuzsa: A népi életkép tradíciója a magyar festészetben
42 A népi életkép tradíciója a magyar festészetben 42 Hol is kezdjem, 1899-ben Leánykérő, 1908-ban Lakodalom című képei a paraszti párválasztás humoros oldalát festette meg. Aggházy remekül fényképezett, családja máig megőrizte üvegnegatívjait. A Magyar Nemzeti Galéria Adattárában őrizzük az ezekről készített mai nagyításokat, melyeken gyűjtőútjai tárulnak fel, ahol cséplést, aratást, szántást, mosást is fényképezett. Megörökítette a Szolnok környéki parasztvásárok sajátos világát, de ezeket a nyers motívumokat nem építette be közvetlenül a műveibe. A szenvedélyes fényképezés és megörökítés, egyes esetekben akár rajzokban is, nem jelentette azt, hogy ennek akár eredményeit, vagy lényegét a magas művészetbe átemelte volna. Hatalmas szakadék jött létre a mindennapi élet: a mosás, a gabonaszállítás, állatok terelése, itatás fényképei és kiállított festményei között. A csontig soványodott lovak, a szamár fogat, az állatok között földön ülő szegény paraszt emberek ebédje helyett Édes delelést festett 1884-ben, melyen a fiatal pár szép, tiszta ruhában, beállított pózban pihen. A pár sokat sejtető egymásra pillantása a kép legfontosabb témája, mely alapján novellaszerű leírások keletkeztek a sajtóban is. 3 7 Kettéhasadt lélekkel találkozunk, hiszen a fényképeken a nyomort örökítette meg, festményein viszont a képzőművészeti siker érdekében a színpadias derűt ábrázolta. A hivatalos magyar népi életképet születésétől tisztelettel fogadta a közönség. A 19. század végén az egyre fojtogatóbb akadémizmus a bravúros technikai megjelenést garantálta csupán. Az életképek tárgyát íratlan szabályok irányították, meghatározták az illetlen, az érdektelen, a művészi szintre nem illő jeleneteket. Egyetlen paraszti alakot sem ábrázolhattak nevetséges helyzetben, de némi irónia megengedhető volt. A drámai helyzetek is erősen szabályozottak voltak, például haláltusát, halált, temetést nem ábrázolhattak, de az arra való utalás, mint például az „üres a bölcső" megengedett volt. A közmegegyezés szintjén létező szabályrendszert a Műcsarnokban kiállított képek témáin keresztül, a kritikai fogadtatásokon át jól érzékeljük ma is. Milyen utak kínálkoztak a művészek számára a népi életkép századfordulós megújulásában? 1. A legelső válasz a szolnoki művésztelep, amely ebben a műfajban, mint tematikai újító lép elő. 1902-ben alapították hivatalosan a szolnoki művésztelepet, de már 1851-től kedvelték az osztrák festők a romantikus alföld (számukra a különleges kelet) világát. Az első ötven év, mint a telep előélete kevéssé feldolgozott. August Pettenkoffenen kívül számos osztrák művész töltötte ott a nyarakat: Raffalt, Müller, Thoren, Blau, Lang, Jettel, akiknek életművét nem ismerjük. Nyári motívumgyűjtéseik alapján az osztrák műtermekben állították össze a nagyobb életképeket. A szolnoki festőkolónia korai szakaszáról hiányzik egy nagyobb ívű áttekintés, ma csupán a vázlatok 37 Édes delelés OMKT 1884 ősz Olaj, vászon. Ma ismeretlen helyen.
