Őriné Nagy Cecília (szerk.): A népművészet a 19-20. század fordulójának művészetében és a gödöllői művésztelepen (Gödöllői Múzeumi Füzetek 8. Gödöllői Városi Múzeum, 2006)
Nagy Veronika: Művészek a „terepen". A gödöllőiek néprajzi érdeklődése
153 Nagy Veronika: Művészek a „terepen". A gödöllőiek néprajzi érdeklődése A gödöllői művésztelep tevékenységéről jól ismert tény, hogy a művészek népművészet iránti érdeklődését aktív helyszíni megfigyelések kísérték. Elsősorban Körösfői-Kriesch Aladár, Nagy Sándor, Thoroczkai Wigand Ede, Medgyaszay István, Undi Mariska, Juhász Árpád, Zichy István és Mihály Rezső gyűjtő tevékenységéről vannak ismereteink. Ezek a művészek időt, energiát és sok esetben pénzt sem sajnálva indultak el országjáró útjaikra, hogy személyesen, közvetlenül a falvakban tanulmányozhassák a magyar nép művészetét. Igyekeztek minél több ősinek, eredetinek vélt motívumot összegyűjteni, majd saját alkotásaikba átültetni, hogy általuk regenerálódjon és újuljon meg a magyar képző- és iparművészet. Ebben a törekvésükben - hogy a magyar nép művészetét megismerjék - számukra csak egyetlen út létezett: a nép közé menni, és közelről szemlélni a pompázatos színeket, formákat, az egyszerűséget, az ember és természet között fennálló harmóniát. A gödöllői művésztelep tevékenysége éppen ezért a gyűjtőutak, a személyes jelenlét eredményeként létrejött, olykor dokumentációs értékkel is bíró viseletés épületrajzok miatt tart számot a néprajztudomány figyelmére. A néprajztudomány az ilyen jellegű megfigyelésekre a néprajzi gyűjtés, néprajzi terepmunka kifejezéseket használja. Mielőtt azonban a gödöllőiek népművészetet gyűjtő tevékenységét a néprajzi gyűjtés, a néprajzi terepmunka kategóriájával illetnénk, igyekszem hangsúlyozni azt az alapvető különbséget, amely a 20. század fordulóján kibontakozó néprajztudomány és a gödöllőiek tevékenysége közé éles határvonalat húz. Ez pedig nem más, mint az eltérő indíttatás, az eltérő cél. Amikor a gödöllőiek elindultak országjáró útjaikra, a népi kultúra vizsgálatával foglalkozó tudományszak már megfogalmazta önálló tárgyát és módszerét. A motívumkutatás és a tárgytörténet, valamint a terepmunkához való ragaszkodás voltak a korszak módszerének legfőbb vonásai, amelyek a saját nép leírását és tudományos elemzését szolgálták. 1A tudományszak—bár még nem etnográfiai képzettségű, de tudományos érdeklődésű - korabeli képviselőivel szemben (Herman Ottó, Jankó János, Bátky Zsigmond) a gödöllőieket nem a módszeres anyaggyűjtés, rendszerezés és értelmezés, tehát nem a tudományosság vonzotta a falvakba. Terepen való tartózkodásuk, népművészetet gyűjtő tevékenységük „művész létükből" adódott, hiszen a népi kultúra esztétikai megnyilvánulása állt érdeklődésük homlokterében, még akkor is, ha többen közülük a tudományos életben is szerepet vállaltak, s a korabeli etnográfusokkal közösen formálták a megszülető etnográfia népművészet-képét. Undi Mariska két évig dolgozott a Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának rajzo1 Kósa László: A magyar néprajztudomány története. Budapest, 2001. 72.
