Őriné Nagy Cecília (szerk.): A népművészet a 19-20. század fordulójának művészetében és a gödöllői művésztelepen (Gödöllői Múzeumi Füzetek 8. Gödöllői Városi Múzeum, 2006)
Fejős Zoltán: A „népművészet"a 19-20. századfordulóján – kutatás- és fogalomtörténeti jegyzetek
124 A „népművészet" a 19-20. század fordulóján is ilyen alapon mondott véleményt. Régészeti, etnológiai és pszichológiai olvasmányai alapján úgy vélekedett, hogy az „ősi magyar ornamentika kétségelenül [...] állati motívumokon épült", ezért Gróh Istvánnal szemben elfogadta Huszka József pávaszemelméletét. 2 2 Meggyőződésében az sem zavarta, hogy maga Huszka - igaz, csak a korai munkáiban -, valamint a korszak szakírói a magyar ornamentika virág- és növényi eredetét s jellegét mutatták ki. A másik korabeli művészeti diskurzus centrumában a néplélek fogalma állt, amely ugyanakkor szintén összefonódott a díszítésmódok és formák kérdésével. A néprajzban Herman Ottóé a kezdeményező szerep, aki konkrét tárgyak alapján elsőként írt a pásztorok esztétikai érzékéről. Az 1891-ben Hunfalvy Pál tiszteletére tartott, a Magyar pásztoremberek remeklése című előadásában azzal indít, hogy a néplélek nemcsak szóban, hanem tárgyiasan is kifejeződik. Mint írja: „A nép szépérzéke - aesthetikája, tehát lelkének egy igen lényeges és nemes alkotórésze — nyilatkozik meg az ékítményben, úgy alakban, mint színben (...), átitatva lényeges tulajdonságaival, legyenek azok lelkületiek, alkatbeliek, szokásbeliek, a természeti viszonyokból, vagy a történelmi fejlődésből folyók. A kérdés tehát, a melyre megfelelni kívánok a következő: »van-e a magyarságnak sajátos ornamentikája?« Van vagy nincs?" 2 3 Herman szól az európai stílusok népművészetre tett hatásáról és a pásztorok faragásainak motívumait a középkori ötvösségre vezeti vissza. Szerinte a magyar ékítményben mindig uralkodó elem a virág és a levél, továbbá hogy a néplélek nemcsak a pásztorfaragásokban, hanem a régi magasművészetben is hasonló módon nyilatkozott meg. Befejezésül azt hangsúlyozta, hogy „a népléleknek az ornamentumokban való megnyilatkozását" mind a régi korok iparművészetével, mind a szláv díszítményekkel összevetve magyarnak kell tekinteni. 24 Úgy tűnik, Herman Ottó az ornamentika kérdésében átmeneti álláspontot foglalt el, hiszen a történeti elvet épp úgy vallja, mint a néplélek gondolatát. A művészi-esztétikai kérdések néprajzon belüli térnyerésének menetét, „kiterjedését" és fő vonásait szinte összefoglaló módon mutatja Bátky Zsigmond korai munkássága. Annál is fontosabb az ő nézeteivel megismerkedni, mert Jankót követően a korszak legképzettebb etnográfusaként a néprajz mint egyre inkább önálló tudományág szemléletmódját a 20. század első évtizedében főként az ő tevékenységéhez lehet kötni. Mint Jankó, eredetileg Bátky is geográfus volt, ami végig meghatározta munkásságát. Igazából nem volt semmilyen művészettudományi képzettsége, a nép művészetének problémáit egyetemes néprajzi műveltsége, gyakorlati tapasztalatai és olvasmányai alapján taglalta. Nyilván ez is magyarázza, hogy az általa képviselt és népszerűsített néprajzi fel fogásmódban a művésziség viszonylag korlátozott szerepet játszott. 22 Semayer Vilibáld: Gróh István: Magyar stílusú rajzminták (ismertetés). Néprajzi Értesítő, 6. 1905. 152-153. — kiemelés az eredetiben. 23 Herman Ottó: Magyar pásztoremberek remeklése. Ethnographia, III. 311. 24 Herman Ottó, i. m. 321. Az ornamentika magyar jellegét Felix Lay mintaalbuma állításaival polemizálva hangsúlyozta. Vő. Felix Lay: Südslavische Ornamentik. Essig, é. n. [1872] „A szerző — írta ritka rosszhiszeműséggel, teljes gyűlölettel és minden bizonyítás nélkül tagad el a magyartól minden nemesebb tulajdonságot." 1. m. 311.
