Őriné Nagy Cecília (szerk.): A népművészet a 19-20. század fordulójának művészetében és a gödöllői művésztelepen (Gödöllői Múzeumi Füzetek 8. Gödöllői Városi Múzeum, 2006)
Fejős Zoltán: A „népművészet"a 19-20. századfordulóján – kutatás- és fogalomtörténeti jegyzetek
120 A „népművészet" a 19-20. század fordulóján lan amatőrök. Ezért rekedt meg nálunk az ethnografia oly gyalázatosan..." 9 Ismeretes: Jankó a botanika, a földrajz felől érkezett a néprajzhoz, s az önképzés, valamint a gyakorlat révén vált a tudományszak s különösen a tárgyi javakkal foglalkozó ágának megalapozó képviselőjévé, a Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának őrévé. A professzionalizációban a Társaság és a különféle kiadványok mellett különösen a formálódó múzeumi szakgyűjtemény játszott fontos szerepet, ám ekkor ez utóbbi is még inkább csak potenciális lehetőségét jelentette a szaktudomány kifejlődésének, s a Jankón kívüli két tisztviselő, az antropológus Semayer Vilibáld és a geográfus Bátky Zsigmond tevékenysége a magyarországi tudományszakok önállósulásában szerény szerepet játszott. Mindezek ellenére a néprajzi-etnográfiai orientáció már nyilvánvalóan létezett, jóllehet az intézményes és szakmaközi határok képlékenyek, változóak voltak. A néprajzi szemlélet és a néprajzi tárgy fogalma, a gyűjtés gyakorlata között is többféle összefüggés létezett, mely folyamatos alakulásban volt. Ebben a kontextusban kell föltennünk azt a kérdést, hogy miként jelentkezik az esztétikai szempont a gyűjteményben fölhalmozódó vagy a terepen a kutatók figyelme elé került tárgyállomány kapcsán. A művészettel, az esztétikummal kapcsolatos gondolkodás gyökerét s ezáltal a néprajz esztétikai orientációjának kezdeteit ily módon lehetséges földerítenünk. Ezt az egykori „főszereplők" néhány korabeli diskurzusban való részvételével lehet rekonstruálni, amely kulcsot ad a művészi-esztétikai szempontok szakmán belüli súlyának megértéséhez, de ez egyben a szélesebb körű tudományos fogalomalkotás, elméletképzés mint konstrukciós folyamatban való „néprajzi" részvételt is körülhatárolja, jelentőségét felvillantja. Más megfogalmazásban azt is mondhatjuk, hogy a tudományos szakágak elhatárolódásának folyamatában a közös alapok vagy a kölcsönösségek relatív értékét keressük, mert ezzel lehetőség nyílik a korszak szellemi mozgásait megtestesítő s kifejező — Michel Foucault szavaival élve - „diszkurzív gyakorlat szabályszerűségéinek megvilágítására. 10 Két, egymástól nagyon különböző szerző — a Pallas-féle „kánonban" egyaránt szereplő — Huszka József és Réthy László már igen korán az 1880-as évek közepén részese a korszak meghatározó művészeti diskurzusának, az úgynevezett ornamentikavitáknak. Míg a rajztanár, azaz képzőművészeti indíttatású Huszka az egyik főszereplőnek számított, 1 1 az etnogenezissel, néptörténettel foglalkozó, Bécsben etnológiai képzésben is részesült Réthy viszont egy rövid, de határozott kritikát megfogalmazó brosúra szerzőjeként foglalt állást az ornamentika etnikai meghatározottságának vagy nemzeti karakterének kérdésében. 1 2 A „magyar styl"-ről írt munkájuk egyaránt 1885-ben jelent meg, amikor az országos kiállításon a háziipari részében 15 élethűen berendezett - ám természetesen a célnak megfelelően konstruált — „parasztszobában" ismerkedhetett a 9 A Lóczy Lajosnak írt levél megjelent: U ton a szibériai atyafiakhoz. Jankó János oroszországi levelei. Közreadja Hála József és if). Kodoíányi János. Budapest, 2001. 74: másutt is ír hasonlóan: 79. 10 Foucault, Michel: A tudás archeológiája. Budapest, 2001. 185. 11 Vö. többek között: Huszka József: Magyar diszitö styl. Budapest, 1885.; Magyar népies és renaissance disztményeink. Művészi Ipar, 3. 1888. 1. 1-19.; Népies ornamentikánk forrásai. Ethnographia, 5. 1894. 155-160Magyar ornamentika. Budapest, 1898. 12 Réthy László: Magyar styl. Budapest, 1885.
