Nagy Sándor: Életünk Körösfői-Kriesch Aladárral (Gödöllői Múzeumi Füzetek 7. Gödöllői Városi Múzeum, 2005)

RÓMA, 1891-1892

A meleg azonban mind tűrhetetlenebb lett. A sétabot beleragadt az aszfaltba. És otthon még tavasz van. Június eleje. Hátha hazamennénk. Mind többet emlegettük. Egyszer aztán csakugyan nekilódultunk Anconának. Észre se vettük, már Gyékényesen ébredtünk magyar káromkodásra. Megismertem hát Laura mamát, Mukit, Antikát, Picikét és... egy nagy űrt, amit a bécsi diák hagyott, amely körül ülni látszott a família, s ahová mindenegyik pillantása beleveszett. Én nem tudtam semmit erről, de éreztem, hogy itt nincs valami rendben, mert íme, Aladár tekintete is odaveszett. Az őszre fogadkoztunk, hogy együtt megyünk vissza. De ez nem sikerült. Aladár előbb ment. le egész Nápolyig, s onnét mire visszakerült, én is befutottam. Pacherék biztatására nem maradtunk Rómában, kora október volt. hanem kimentünk Anticoliba. Bájos egy sasfészek volt a Sabini hegyek közt, Tivolin jóval túl. A plébános úr adta a panziót két líráért egy napra. Nyolcan voltunk: Pacher, Tichy, Brandt, egy bajor, két olasz és egy amerikai. Ezt a hegyoldalba épült kis fészket 8 festő teljesen kiforgatta a maga dicsőségéből. Aqavallero rusticanok nagyon visszacsöktek. Pachert, akit Bágerenek hívtunk és Tichyt már ismerjük. Az amerikai egy száraz kóró volt, folyton zörgött az őszi széltől. Brandt, herr Brandt csaposlegény volt, aztán díjbirkózó. Ez logikusan következett. De hogyan lett tájképfestő, azt csak a német istenek tudhatják, mert a hideg idő beálltával egész nap herrgottozott. A két olasz római volt. Az egyik már túl a fiatalságon, mint herr Brandt. Persze az étkezésnél, amikor mind együtt voltunk, az olaszoké volt a szó, s csak Aladár bírta velük az iramot. Bagere és Tichy egy csűrt béreltek, az volt a műtermük. De mielőtt elfoglalták, minden reggel ki kellett a patkányokat lődözni. A kisebb állatkák nem jöttek számításba. Minekünk a padláson leszedték a cserépfedő egy részét felülvilágításnak - eső nem eshetett még -, s ott dolgoztunk a télre felfüggesztett vereshagymacsomók között. Ha már itt vagyunk, elmondom egy érdekes kirándulásunk történetét. A plébános említette, hogy a jövő hét vasárnapján, mintegy másfél óra járásnyira az egyik községben vásár lesz, ahová a környék minden népviselete összeverődik. A két olasz kivételével mind összeszedelőzködtünk, s megindult a községbeliekkel a társaság. Brandt, mi ütött bele, tramplinagy félcipőihez kézzel kötött fehér harisnyákat húzott. Feltűnt, mert egy óra hosszáig világítottak, aztán a kövek között öszszebokázta őket, aztán porosak lettek, s végre szörnyen piszkosak. A vásáros közönség bizonyára sok szépséget nyújtott, sajnos, már eltörölték az emlékezetemből más színes vásárok. Bár úgy látnám, mint herr Brandt harisnyáit. De ahogy déjeuner után lődörögtünk a községben, íme, egy nagy szépséges 40