G. Merva Mária (szerk.): '48 kultusza (Gödöllői Múzeumi Füzetek 4. Gödöllői Városi Múzeum, 1999)

Horváth Lajos: 48-as honvédek a gödöllői járásban, a kultusz élesztői

A hazatértek közül elbocsátó levele volt 104-nek, nem volt 222-nek és 23 esetben ezt nem lehetett megállapítani. Komáromból 17-en, Aradról 8-an, Világosról 3an, Bécsből, Szegedről, Budáról, Debrecenből, Makóról egy-egy tért vissza. Nemzetiségre nézve nem volt kivétel, vidékünk szlovák népessége is részt vett a szabadságharcban. Két cigány (újmagyar) vonult be a honvédséghez, ebből az egyik ott is zenész volt, a másik közhonvéd. Egy izraelita (zsidó) is bevonult, nem jellemző rájuk a fegyverforgatás. Aszódon 1851-ben 330, Domonyban 188, Pécelen 230 zsidó lakott. A Haynau-féle kérdőpontok közül az egyik legfigyelemreméltóbb az, amelyik a honvéd "régebbi erkölcsi magaviseletét" firtatja. A legtöbb esetben a községbíró és a jegyző erre azt válaszolta, hogy ,jó". Vagyis a majdnem kétszázezer fős honvédség korábbi erkölcsi magaviselete kifejezetten jónak volt mondható. A ritkán kifogásolt magatartás az iszákosság, a garázdaság, a kicsapongás volt, csupa-csupa "vidéki", megszokott elhajlások. Ez a közel 350 ember a szabadságharc vérbefojtása után visszatért a falujába, a családjához, beilleszkedett a társadalomba. A megtorlás és elfojtás időszakában sem volt lebecsülendő, hogy szembe jött veled egy volt honvédhuszár a turai főutcán, és kezet lehetett vele fogni, beszélgetni lehetett vele. A nép-nemzet megtartotta tiszteletében hőseit. Ezekből a hősökből még a győztes hatalom sem akart „ellenforradalmárt", „népellenséget", netán fasisztát csinálni, mint 1956. november 4-e után. A börtönök megteltek, az osztrák hadseregbe kényszersorozódtak a volt honvédek és folyt a kivégzés, de nem jutott eszébe a győztes hatalomnak, hogy becstelenség bélyegét süsse a honvédekre, rokonaikra, özvegyeikre és árváikra. Nem jutott eszébe, hogy szándékosan jeltelen sírokba, hasrafektetéssel meggyalázva, összedrótozott kezekkel földeljék el a haza legjobb fiait, mint 1956-1957-ben. A kiegyezés, a feloldás, ha akarom, a megbocsátás, az elismerés nem váratott sokat magára, 1867-ben megtörtént, a szabadságharc után 18 évre rá. A 48-as kultusz, ha mérsékelten is, de szabadon útjára indulhatott. Létrejöttek a Honvéd Egyletek és a honvéd menházak. 48 romantikája virágba bomlt, behatolt a népművészetbe, a sajtóba. Sorra jelentek meg, olykor külföldön, a visszaemlékezések. Kossuthot meg lehetett látogatni Turinban 100 fős küldöttségnek. Halála után már szobrokat is lehetett állítani Kossuthnak, ezek közül az elsők között van a péceli Kossuth-szobor. És még mindig az egykori győző, I. Ferenc József ült a trónon. A császári oldalon harcoló, egyébként hősi halált halt Hentzi tábornok, Budavár védőjének lovasszobra körül 1886-ban véres összecsapás dúlt, 1899-ben el is kellett vinni a szobrot a budavári Szent György térről. A nemzet erejéből tellett arra, hogy 48 kultusza virágozzék. 1956 után a kiegyezés nem történt meg, mindmostanáig várat magára. Az a sunyi kezelése a 56-os forradalomnak és szabadságharcnak, amit az úgynevezett rend22