G. Merva Mária (szerk.): '48 kultusza (Gödöllői Múzeumi Füzetek 4. Gödöllői Városi Múzeum, 1999)

Hermann Róbert: A Kossuth-kultusz

pedig alapvetően kérdőjelezték meg a másik nagy ellenfél, Görgei szerepének Kossuth által adott értékelését is. Ily módon érthető, hogy a demokratikus Magyarországért (vagy az ellenforradalmi rendszer ellen) küzdő erők (Petőfié és Táncsicsé mellett) Kossuth nevét írták zászlajukra. 1945 után pedig egy rövid időre úgy tűnt, hogy a kultusz nem fogja befolyásolni a tudományos kutatás által megrajzolandó Kossuth-képet. Nem így történt. Az 1948-ban uralomra jutó kommunista vezetés - a diktatúrák sajátosságai szerint - igényt tartott nemcsak a jelenre és a jövőre, hanem a múltra is. E rendszer fő eszménye az immáron időtlen forradalmárrá stilizált Kossuth lett. Az ő arcképe került a legnagyobb címletű bankjegyre és a legnagyobb címletű fémpénzre is. Az ő születésének 150. évfordulójára megjelentetett emlékkönyv előszavában Révai József kifejtette, hogy Kossuthban a népi demokrácia azt a politikust tiszteli, "aki kész volt arra, hogy a hazaárulókat törvényen kívül helyezze, aki elrendelte birtokaik elkobzását, aki parancsot adott a Habsburgokkal egyhúron [sic!] pendülő tisztek és mágnások kitelepítésére az ország fővárosából". A Szabad Nép ünnepi vezércikkében pedig ott szerepelt ugyan a szemrehányás, hogy Kossuth nem volt elég következetes "a belső bitangokkal", az áruló Görgeivel, az ingadozó tisztikarral szemben; de ott volt a megnyugtatás is: "Népi demokráciánk e téren is levonta a szabadságharc tanulságait". S akadt természetesen új, "javított kiadású" Kossuth is, még ha némileg kevesebb hajjal és szakállal rendelkezett is, mint az igazi. E hivatalos Kossuth-kultusznak egyetlen pozitívuma volt: ezekben az években jelentek meg Kossuth Lajos összes munkái kritikai igényű kiadásának első kötetei. 1956 után egy sajátos fordulat következett be a Kossuth-értékelésben. Megszűnt a hivatalos Kossuth-kultusz, sőt, a történetírásban kibontakozott egy aktuálpolitikai jellegű újraértékelési kísérlet is. Ez a kísérlet kétirányú volt. Egyrészt a kiegyezés eddigi értékelésének revízióját jelentette, s ennyiben - úgy tűnik — megfelelt a tudomány követelményeinek, rövidebben: a tényeknek. Kossuth megszűnt időtlen bölcsességű politikusnak lenni. A másik újraértékelés — amelynek igazán komoly tábora a szakmán belül sem volt — visszatérést jelentett a századelő baloldaliradikális Kossuth-kritikájához. Kossuthban nem a demokratát, hanem az idegen zsarnokokkal szövetkező, s ezért Marx által bírált politikust látta és láttatta. Az újabb kutatás már mentes ezektől a szélsőségektől. A kossuthi életművet azonban a politika részéről — ahogy ez az örökérvényű életművekkel történni szokott — továbbra is fenyegeti a kisajátítás és a hamis aktualizálás veszélye. A kultusz ma Úgy tűnik, hogy az ötvenes évek hivatalos Kossuth-kultusza többet ártott Kossuthnak, mint azok az alapos és alaptalan kritikák, amelyeket az 1841 után eltelt száz évben kapott. Ezt a hamis kultuszt a maga leegyszerűsítő eszközeivel a közép19