G. Merva Mária (szerk.): '48 kultusza (Gödöllői Múzeumi Füzetek 4. Gödöllői Városi Múzeum, 1999)
Bakó Zsuzsanna: Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc ábrázolása és kultusza a 19. századi magyar festészetben
A személyes indíttatás ellenére azonban a fent vázolt politikai szituáció miatt viszonylag kevés a kultusz körébe sorolható alkotás. A 48-as téma azonban, ha nehezen is, de megtalálta a megfelelő kifejezési formákat. A leghivatottabb műfaj a történelmi festészet lett volna, de a legnagyobb politikai nyomás éppen ezen igényes és nagy közönségsikerre számot tartó műfaj ellen irányult. így a 48-as tematika az egykorú — 1848-50 közötti - ábrázolásokat kivéve eltűnik a műfajból, és csak a század végén jelenik meg a nagybányai festők munkáiban, még akkor is nagy közéleti viharokat kavarva. Megjelenik viszont más műfajokban, felvállalva a kultusz szerepkörét, annak az adott műfajra jellemző vonásaival párosulva. A portréfestészetben feltűnnek a forradalom és szabadságharc jeles személyiségeit és névtelen hőseit ábrázoló arcképek, csoportképek. Az allegória hagyományos témái háttérbe szorulnak, helyet adva a politikai allegóriának, s ezáltal egyetlen műfajként közvetlenül felvállalva a 48-as tematika megjelenítését. Az életkép a maga sajátos módján reagál: megtartva a műfaji könnyedség elemeit, olykor csak külsődleges jegyeket alkalmaz, más esetekben viszont a téma megválasztásával jelzi az eseményekkel való rokonszenvét mind a polgári, mind a népi életkép ábrázolástípusaiban. Különleges szerepet vállal fel az 1850-es évek közepétől kezdve virágzásnak induló történelmi festészet, átvéve a műfajok hierarchiájában a vezető szerepet. Az egykorú, 1848-49-ben keletkezett eseményábrázolások csoportja mellett a műfaj prosperáló ága a nemzeti múlt jeleneteit megörökítő történeti festészet lett. A hivatalos művészetpolitika korábban vázolt irányvonalának ismeretében valószínűsíthető, hogy ez a műfaj sajátos szimbólumhordozó jellegével pótolta a hivatalosan tiltott és ily módon hiányzó kultusz szerepét. Következtethetünk erre az ábrázolástípusok gyakoriságából - például 1850 után megnő az osztrák-magyar függetlenségi háborúk ábrázolásainak száma -, valamint abból, hogy a történeti festészet volt a legalkalmasabb a kultusz két legfontosabb jellemző vonásának tolmácsolására: emlékezetben tartani a nemzeti múlt dicső vagy fájdalmas eseményeit és bizonyos erkölcsi értékek továbbadását biztosítani a felnövekvő generációk számára. Mindez azonban csak a történeti festészet 1850-70 közötti korszakának bizonyos alkotásaira - főként Madarász és Székely képeinek egy részére - értelmezhető. Közvetlen bizonyíték a cenzúra kitűnő működése miatt természetesen nincs, de a hivatalos vélemények ellenséges megnyilvánulásaiból, a sajtó és a közönség pozitív reagálásaiból kikövetkeztethető a műfaj erejének hatása. A könnyebb áttekinthetőség kedvéért a továbbiakban a műveket műfaji csoportosítás szerint tárgyaljuk, kiemelve és előrehozva az egykorú eseményábrázolás, vagyis a forradalom történéseit 1848-50 között megörökítő alkotásokat. Ezek száma a magyar anyagban mind mennyiségben, mind kvalitásban elmarad a kortárs nyugateurópai munkáktól. Francia- és Németországban a 48-as forradalom ügyét olyan kiváló művészek vállalták fel, mint Honoré Daumier, Paul Baudry, Alfred Rethel vagy Karl Spitzweg. A szabadságharc két éven át tartó időszaka nem kedvezett a fes82
