G. Merva Mária (szerk.): '48 kultusza (Gödöllői Múzeumi Füzetek 4. Gödöllői Városi Múzeum, 1999)

Hermann Róbert: A Kossuth-kultusz

és demokratikus Magyarország bennük kifejtett programja. Ez vezetett ahhoz az anakronisztikus kísérlethez, hogy összeegyeztessék a Kossuth-kultuszt a Ferenc József iránti köteles tisztelettel. Kossuthban egyre inkább csak a törvényes forradalom politikusát tisztelték, s nem az élő politikust; Kossuth a múlt, Ferenc József a jelen embere volt e konstrukcióban. Ezt mutatta az a tucatnyi alkalom is, amikor Kossuthot választották valamelyik kerület képviselőjévé. Hiszen Kossuth számára elképzelhetetlen volt, hogy Ferenc József Magyarországára visszatérjen. E kultusz ellen már 1867 után többen felléptek. Ezek a kísérletek azonban tökéletesen hatástalanok maradtak, mert érvelésük vagy csak az értelmiséget célozta meg, vagy olyan alacsony színvonalon állt, hogy céljuknak éppen az ellenkezőjét, a kultusz erősödését érték el. E kísérletek előzményei az 1850-es évekre nyúlnak vissza. Kemény Zsigmond röpiratai, a Forradalom után és a Még egy szó a forradalom után, az ő és Csengery Antal életrajzi esszéi formálták meg a már-már diabolikus Kossuth, a rombolás géniuszának alakját. Annak a - negatív értelemben - földöntúli képességekkel rendelkező személynek az alakját, akinek egyetlen célja a politikai hatalom megszerzése volt, s aki ennek érdekében a legszélsőségesebb izgatásokra, a politika alaptörvényeinek teljes mellőzésére is kész volt. (Ez az érvelés pedig részben Széchenyiére ment vissza). Az 1867 utáni ellenkultusz érvelése legfeljebb a kiegyezés tanulságaival egészíthette ki ezt a konstrukciót, s hivatkozhatott — újabb bizonyítékként — Kossuth emigrációs tevékenységére, különös tekintettel a Dunakonföderáció tervezetére. A Kossuth-kultusz kiüresedése Kossuth halála után következett be. Ekkor már nyugodtan lehetett a múlt embereként bemutatni Kossuthot. A halála utáni kultusz maradandó megnyilvánulásai közé tartoztak az 1894 után felállított Kossuth-szobrok. A jelenleg ismert Kossuth-szobrok kétharmada az 1894—1914 közötti húsz évből származik. E Kossuth-szobrok területi eloszlása szintén tanulságos. Többségük a Duna-Tisza közén és a Tiszántúlon található. A Dunántúlon 1978-ban három olyan megye volt, amelynek nem volt Kossuth-szobra: Győr-Sopron, Komárom és Zala. A kultusz megnyilvánulásának jeleként magyar települések százai Kossuthról nevezték el főutcájukat. A hamis Kossuth-kultusszal fordultak szembe a századvég és a századelő polgári demokratikus politikusai. Ez a szembefordulás azonban nem egyszer Kossuth megtagadásával is együtt járt. Ahogy a közjogi ellenzéknek Kossuth túlzott demokratizmusa nem kellett, ez az új ellenzék túlzottan kevésnek tartotta Kossuth demokratizmusát. A történelmi Magyarország 1918-as felbomlása pedig szintén nem volt alkalmas arra, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia pusztulását megjósoló Kossuth kultuszát erősítse. Az új, ellenforradalmi rendszer nem az „izgató", a forradalmár Kossuthot, hanem a békés építkezés apostolát, Széchenyit választotta kultuszának tárgyául, s az oktatási rendszer révén nemzedékek sorában gyökereztette meg e hamis szembeállítást. Az immáron szabaddá váló bécsi levéltári kutatások 18