G. Merva Mária (szerk.): '48 kultusza (Gödöllői Múzeumi Füzetek 4. Gödöllői Városi Múzeum, 1999)

Szűcs György: Az 1848-49-es emlékművek és az aradi Szabadságszobor

ben állították fel Margó Ede és Pongrácz Szigfrid mellékalakokkal, a családjától búcsúzó illetve a csatában leroskadó honvéd csoportozataival kiegészített Kossuth előremutató szobrát.

6 „Dicső alakja testet ölt / Száz márványban és ércben / És él, mig magyar az a föld, / Kossuth egy nép szivében!" — lelkesedett Lampérth Géza költő Kossuth torinói háza előtt a század elején.

7 Hiába fejtette ki Apponyi Albert a királynak, hogy „nincs ellentét a magyar nemzet dinasztikus hűsége és a Kossuth-kultusza között"

8, a valóság minden esetben rácáfolt erre a kijelentésre, hiszen kitüntetett pillanatokban, mint Kossuth halála és temetése (1894) vagy a forradalom kitörésének és Ferenc József trónralépésének egybeeső 50. évfordulója (1898) alkalmával, az ellentétes minőségek kiegyenlítését a „közjogi béke" felbillenése nélkül még megkísérelni sem lehetett.

9 A hétköznapi életben praktikusan elfogadott „kiegyezés" mögött tehát ott munkált a soha fel nem adott, valódi függetlenség érzése, melynek fókuszában a legendássá növesztett Kossuth helyezkedett el. Beszédeinek egy-egy közmondásos kijelentését közérthető gesztussal kísérő, bronzba foglalt alakja a vidéki városok és kisebb falvak főterének meghatározó eleme lett, ahol az évente megtartott ünnepségek generációkon keresztül a helyi közösség hazafias érzületét erősítették. „Az emberek alatta rendre járnak, / S elmennek mind a temetőbe ki. / Ő áll, fölötte minden változásnak, / S az évek adnak patinát neki!" — ragadta meg a kisvárosi miliőt Juhász Gyula az egyik alföldi Kossuth-szobor előtt eltűnődve.

1

0 1896-ban, a millennium évében sok helyen szabadon értelmezték az ezredév fogalmát és Kossuthnak (Báránd, Tószeg, Técső) illetve 1848^19 hőseinek az emlékművét avatták fel: turulos oszlopot Szeged-Szőregen és Pápán, egyszerűbb obeliszket Óbecsén és Törökszentmiklóson.

1

1 A magas érzelmi töltetű, nemzeti eszményeket megfogalmazó 1848-^19-es emlékművek nagy része nem élte túl a politikai változásokat. Az I. világháború után a határokon kívül rekedt szobrok közül nem sok maradt életben, mint a segesvári Petőfi-emlék vagy a kassai Honvédszobor (Horvai János és Szamovolszky Ödön, 1906) sem. Ebben a sorsban osztozott a korszak egyik legmonumentálisabb emlékműve, az aradi Szabadságszobor is, melynek története egyúttal rekonstrukció, egy letűnt korszak történelmi hangulatainak és az emlékművekhez tapadó képzeteknek tanulságos felidézése.

1

2 „Kedves Esztim tudatom veletek hogy nem óharadon vagyok hanem ujaradon ez melette van a maros vize választja őket de ha ráérek beszokok menni óharadra egyet nézegetni ezt a kártyát is vettem a szobornak szembe ez szép szobor de gyászos rá nézni, ha az ember belegondol..." - írta 1915 áprilisában egy Csorna melletti kis faluba barátnőjének a képeslap küldője.

1

3 Az üdvözlőkártya megőrizte a szobor képét, az elmosódott szöveg pedig az írással küszködő asszony futó benyomásait erről a valóban monumentális alkotásról. Az emlékmű nehéz megszületése, rövid, 35 éves léte, s szomorú pusztulása az ország újabb kori történelmének sorsszimbóluma 101