Varga Kálmán (szerk.): A Gödöllői Városi Múzeum Évkönyve - Annales Musei Gödöllőiensis 1992 (Gödöllő, 1993)

FORRÁSKÖZLÉS - Illés Sándor: Körösfői Kriesch Aladár 1918-as harctéri naplója

Mit és hogyan lát, milyennek láthatja a háborút az új embert kutató művész, a teremtő észben és kézben, a művészetben szinte vallásosan hívő? Ad -e a művészet forrása éltető vizet, vezérel -e az Ego sum Via, Veritas et Vita, ha az ember a halál nyomában jár? Eső, vigasztalan eső. Az ige, mi kezdetben volt, most dadog. A kis noteszbe rótt grafitsorok nehézkesen szólnak magyarul. A növekvő idegi feszültség és fáradtság jelei. Germanizmusok. Erősödő nominalitás. Pedig -mint oly sok tehetség- a szépírói érzék is megadatott neki. Tudja, mert a preraffaelitákról szólva megfogalmazta- hogy a próza szépsége, bája, ritmikája, zenéje intimebb, rejtettebb, mint a kötött vagy verses beszédé. Ismeri a próza titkos ösvényeit, művészi követelményeit. Tisztán látja - s ebben évtizedekkel jár kora előtt- hogy a kreativitás a művészet, s benne az írásművészet sine qua nonja. Az ember nagysága nem abban áll, -írja- hogy mennyit tud, hanem abban, hogy milyen új és mély kapcsolatokat tud létesíteni az általunk ismert dolgok között. Másutt így fogalmaz: Azt hiszem, a nagy szellem legbiztosabb próbaköve, hogy milyen tisztán látja meg az összes dolgok egymáshoz való közeli vonatkozását. Most az emberi őrület grandiózus színjátékának hatása alól ő sem képes kivonni magát, a háború diszharmóniája megjelenik a stílus görcsében is. S mindezek után, az út végén -nem nyugvópont, mert az nem lehet- de a vígasz és nyugalom néhány perce: a tenger, az Adria látványa. A tengeré, amelyről korábbi útinaplójában (Naplójegyzetek 1911. évi utazásomról) himnikus sorok születtek:...Hogy szóljak hozzád - tengerem te, én tengerem! Te örökké változandó, s mégis az örökkévalóságnak földi szimbóluma, ki visszaadod az égnek a ragyogó napfényt, s méhedben a nagy setétségek titkát hordozod! Ki elringatod habjaid közt nem csak az elfáradt testet, de békét nyugalmat kínálsz a lélek kínzó, kiáltó szenvedélyének is! Mit tükröz fénylő felületed? Az eget -tenmagadat -e- vagy az én végtelen, sóvárgó lelkemet? Vigaszt hord vigaszra hullámaid minden csobbanása, s isteni követségnek lehellete terjeng széjjel vizeid fölületén! Könny szökik szemembe, s fáklyaként lobog fel a szeretet szívemben. Fejemet lehajtva alázattal kérdem: Istenem, mivel érdemlem, hogy így belém világítottál?! 1918. április 27 délutánja azonban a megnyugvás egyetlen pillanatát jelentheti, a megélt háború benne is, a művészetvallás más híveiben is mardosó kételyt ébreszt. Freeskay Endre súlyos elmebajjal tér haza a frontról, Zichy István -a háború miatt csalódva a megváltó művészetben- megsemmisíti alkotásait, Körösfő Kriesch Aladár pedig a líra kérdéseivel válaszol a megkérdezhetetlenre és megválaszolhatatlanra: Te, aki milliók gőzölgő vérét Egy áldozati kehelybe egybekeverted És az elkárhozott lelkek lángoszlopának Lomhán gomolygó füstjét Végig széjjel-teregetted a vonagló földön. Hogy a fekete perje alatt elhaljon. Elhulljon minden, ami élő És azt se tudhassuk soha többé: Vájjon öröm -e az Élet? És jutalom a halál? (Fohász az igaz halálért - 1920. január) - részlet 171