Varga Kálmán (szerk.): A Gödöllői Városi Múzeum Évkönyve - Annales Musei Gödöllőiensis 1992 (Gödöllő, 1993)

FORRÁSKÖZLÉS - Zichy István (1879-1951) festő- és grafikusművész: Napló (részletek)

kis tavat szinte a mi magánfürdőnknek tekinthettük. Nagy Sándor olyan szenvedélyes fürdőző volt, hogy amíg a jeget áttörhette, még télen is eljárt a tóra. - Ezenkívül gyakran összejöttünk, hol egyikünk, hol másikunknál és mivel a kolóniának több fiatal tagja is volt, sok mindenféle ártatlan bohósággal szórakoztunk. Volt köztünk egy iparművész, ki svábos beszédjével, testi-lelki furcsaságaival és zavaros érzelemügyeivel sok alkalmat adott a csúfolódásra, hát megvallom, hogy ezzel az alkalommal néha túlságosan is viszszaéltünk. Azt hiszem még 1906 nyarán mentem pár hétre Mezőkövesdre. Mivel szándékomban volt, hogy onnan a vidéket is bejárjam, kerékpáromat is magammal vittem. A kövesdi állomáson, kerékpárom átvételénél, teljesen indokolatlanul belémkötött egy vasúti hivatalnok, mire engemet - rossz szokásom szerint - elfutott a méreg és az illetőt alaposan lekaptam. Ennek azonban, ez alkalommal jó következménye volt. Mert mikor másnap - vasárnap volt - kimentem a templom előtti térre, hogy a viseletekben gyönyörködjem, egy jóképű kövesdi gazda jött hozzám, kezét nyújtotta és azt mondta: "Ott voltam tegnap az állomáson amikor érkezett. Ej de jól megadta annak a vasutasnak, örültem, hogy egyszer az is megkapta a magáét!" - A gazda annyira meg volt velem elégedve, hogy több barátjával és a bíróval is megismerkedtetett. Ez a barátságos fogadtatás jól jött, mert Kövesden Sudár ugyan nem volt. de a matyók akkoriban ép annyira nem szenvedhették a nadrágos embert, mint ahogy azt Sudár nem szenvedhette. Csakhogy felteszem, hogy nekik erre komolyabb okuk is lehetett. Amint odajöttem és szállás után néztem, rögtön tapasztaltam, hogy erre parasztembernél nem lehet kilátásom. Végre egy kalaposmesternél tudtam szállást kapni. Házigazdám tanácsára egy özvegy tanílónénál jelentkeztem kosztosnak, ahol a helység különféle legénysoron élő hivatalnoka és tanítója étkezett. A koszt nevetségesen olcsó és egészen elsőrendű volt. Magyar konyha dolgában én soha jobbat nem ettem. Mikor este megismerkedtem kosztostársaimmal és ők is megtudták, hogy én mi járatban vagyok, óva intettek a matyóktól. Kellemetlen, goromba és főképpen "úrgyűlölő" népnek írták le őket. Azt is megvallották, hogy ők most hazasietnek, mert este legfeljebb csoportosan mernek az utcán járni, és a legények még így is többször megugratták őket. Csak most értettem meg, hogy miért lettem én olyan népszerűvé azzal, hogy a vasutast lekaptam. A gazda szerint nem tartottam a nadrágosokkal! A kövesdiekkel soha sem tudtam olyan közvetlen baráti viszonyba jutni mint a körösfőiekkel. Hiába, azért én is csak nadrágos voltam. Aztán a kövesdi legények illemszabályai a körösfőieknek ép ellenkezői voltak. Kövesden az olyan legényt aki nem verekedett semmibe sem vették. Egy-egy utca legényei, hatalmas botokkal felfegyverkezve jártak éjjel a helységben, és ha a szomszéd utca legényeivel összetalálkoztak, akkor megindult a harc, a szabály pedig az volt, hogy "nem az a legény aki üt, hanem az aki bírja." - Ha mégis sikerült volna a legények bizalmát annyira megnyernem, hogy maguk közé bevegyenek, akkor a verekedésben is részt kellett volna vennem. Ehhez pedig már igazán nem volt kedvem. Különben a legények szinte nőiesen agyoncicomált viselete csábított arra, hogy közéjük beöltözzem. A női viselet - bár a kalotaszegihez képest az is tarka volt - mégis sokkal nemesebb, stílusosabb volt a férfiakénál. A fiatalasszonyok hétköznap viselt sűrű -, nagyrojtos fej és vállkendői, az ünneplőbe viselt fejkendő, amelyet halhéj tartott el ívben az arctól, a deréktői egyenesen leeső plisszírozott "höndörgő", amelynek alja hullámosan kiugrott és hullámozva kísérte viselője mozgását, ez mind raffinált ízlésről és stílusérzékről tanúskodott. Kövesdről Tardra és Szentistvánra is kirándultam, de ezekben a falukban sem tudtam a nép közt elhelyezkedni. Csak mikor már hazafelé indultam, és búcsúzkodtam 152