Gulyás Gábor: Emlékeső. Chiharu Shiota kiállítása. Kmetty Múzeum - Szentendrei Képtár, 2016. május 12 - október 16. (Szentendre, 2016)

Gulyás Gábor: A felejtés fájdalmas szépsége

Míg a velencei installációban lévő csónakok szinte útra kész állapotban voltak, addig a magyarországi mű csónakjai sokkal inkább jelképes és víziószerű objektumok. Az előbbiek hajóácsok mesterségbeli tudását dicsérték, az utóbbiakfinom női kézimunkával készültek, míves jelképeiként az utazásnak. Jelképként pedig megrekedtek a hálóban-mint Nietzsche versében a ladik-, ellentétben a vörös fonál és a kulcsok ezreinek anyagiságával, amelyek testi-fizikai valóságukban váltak hozzáférhetővé a látogatók számára.

Szentendrén három részre, három teremre oszlik az installáció - mintha csak az emberi életút három stádiumában lennénk. Az elsőben megszámlálhatatlanul sok kulcs függ a fonalakon, a másodikban már kevesebb a számuk (akadnak teljesen üres területek is), a harmadikban pedig már egy sincs: csak a végtelen, kusza háló. Az első szakaszban az emlékek egyre csak gyűlnek, a másodikban szelektálódnak, s végül a harmadikban teljesen kihullanak. Ilyen formán nem az a legfontosabb kérdés, hogy mit nyitnak a kulcsok. Nem az az igazán fontos, hogy mit érünk el az emlékeken - lényegében a tudáson - keresztül. Épp ellenkezőleg. A tárgyi emlékek terhe nélkül végül csak a gyönyörű hálót látjuk, a szövedék különféle mintázatait, az itt-ott szétfoszló anyagot. Amely mögött, amelyen túl már semmi nincs... Óhatatlanul is megfogalmazódik bennünk a kérdés: mit jelent felejteni? Hová vezet az emlékek elhagyása? Hová jutunk, mivé válunk, ha lemondunk a birtoklásról?

Ismeretes, hogy a keleti bölcselet szerint az önfeladásnak ez a módja a megtisztulás vagy a megváltás lehetőségét kínálja fel. Shiota munkája nem ad ennyire konkrét választ: fikarcnyi didakszist sem erőltet ránk. Az esztétikai hatás, a végtelenül erős érzeteket ébresztő fiziológiai élmény, amelyet a mű a benne szemlélődő látogatóra kifejt, felülír minden spekulációt. Átadjuk magunkat ennek a katartikus látványnak, mely nem pusztán vizuális, hanem eksztatikus testi élmény is, s bár konstatáljuk a három stációban bekövetkező elmozdulást, nem tudunk elfogulatlanul ítélkezni az egészről, mert nincs hozzá külső perspektívánk. Csak átéljük, mint a kultúránk egyik fontos-talán a legfontosabb - rejtélyét: emlékezés és felejtés, élet és halál kusza és gyönyörű, felkavaró jelenségeként.

27