Bodonyi Emőke: Hajdú László. Helyzetek és Érzetek. 2015. máricus 22 - május 24. MűvészetiMalom, Szentendre - MűvészetMalom kiadványai 8. (Szentendre, 2015)
Monográfia
lésére, illetve megjelölésére szolgálhat, ebből kifolyólag valaminek a jelenlétét, vagy más szóval, a létezéshez köthető jelenlétét közvetíti. Hajdú képsorozatában ezek a vonalkezdeményezések súlyosak és monumentálisak. Megfestésük módja is szokatlan: a művész szinte kivágta a vásznat beborító festékrétegből a helyüket, hogy közvetlenül az üres alapra festhesse a fekete vonalakat. Az egy-két évvel korábban született Geo-sorozat (1992-1993), amely szorosan kapcsolódik az előző képciklushoz, nem csupán két oldalról benyúló, élesen kirajzolódó háromszöget és egy vízszintes vonalat ábrázol, hanem olyan teret, talán sziklaszorost is érzékeltet, amelynek távoli végén a horizont húzódik. A faktúra még őrzi a vitális felületre jellemző ecsetvonásokban kifejezett gesztusokat, de emellett a gyorsan és viszonylag vastagon felhordott festékréteg tűnik szembe. A Helyzet-érzet sorozatba is beépülnek a benyúló háromszögek, de széleik már nem rajzolódnak ki olyan élesen, mint a Geo-képeken. A figyelem arra a három vonalra terelődik, amely a háromszög szélein, vagy csúcsán és a kép bizonyos részein, a horizontvonalon, és a kompozíció alsó szélén jelenik meg. Vajon találkoznak-e, összeérnek-e valaha? Néha igen, egy kereszt alakzatban. Ezeket az alapvonalakat a kép szemlélésekor a néző köti össze, ő értelmezi az egymáshoz való pozíciójukat, mint amikor az adriai hajós a sötét égbolt csillagai alapján tájékozódik. A szerteágazó életút, hajóút folyamán iránymutató jelzetekké válnak, és a képfelületek gazdag faktúrája a hullámzó létezést idézi (Sagittarius, 1996, Kék utak, 1996). Hajdú László festészetében egy idő után a vonal önállósodni kezd a síkon, elszakad ettől a benyúló háromszögtől. Önmagában jelenik meg és függőleges, vízszintes és átlós irányú vonallá rendeződik a homogén felületen (Itt és máshol, 1995). Helyzetjelölő pozíciója azonban nem szűnik meg, mert a világos tónusú, lélegző, párás színmezőben a ritmikus, elvont rendszerű alakzatot öltő vonalképlet a létezés auráját képes közvetíteni az ekkor készült diptichon formában festett alkotásokon. (Tisztelet JSB- nak, 1995, Diagram, 1996, Térosztás, 1996). Trecento Hajdú piktúrájában logikusan következett az a felvetés, hogy a vonalak ne csak a festmények felületén jelenjenek meg. A kompozíció térben is különálló, mégis összetartozó részekből kezdett összeállni. A felületet hordozó, tárgyiasult képelemek szélei valóságos, térbeli kiterjedésű vonalakká alakultak. Nemcsak a képszerkezet, hanem a faktúra is teljesen megváltozott, a színvilágot pedig megelőlegezte a Dél (1996) című festmény összetett terének élettel, mediterrán napsütéssel telített színvilága. Hajdú László művészetében a formázott vászon egyéni alkalmazását az egymáshoz illesztett és épített részelemek jellemezték. Ennek a korszaknak az egyik kulcsdarabja a Trecento (1998) című festmény, amelynek szerkesztett és különböző színű, geometrikus elemekkel tagolt négy része önálló műalkotásként is felfogható. A teljes mű azonban ennek a négy kompozíciónak a vonalrendszere alapján történő egymáshoz rendezésével alakul ki. Gondolati előzményként a korábban említett diptichonok vonalképletét érdemes megem-
