Herpai András (szerk.): Barcsay 25. A Barcsay-díj 25 éves jubileumi kiállítása. MűvészetMalom, 2014. december 5 - 2015. március 1. - MűvészetMalom kiadványai 7. (Szentendre, 2015)
Herpai András: Előszó
Előszó „Jelen idő és múlt idő A jövő időben talán jelen van, S a jövő idő ott a múlt időben. Ha minden idő örökké jelen, Úgy minden idő helyrehozhatatlan." T. S. Eliot A Barcsay-díj története sokkal szövevényesebb, mintsem azt gondolhatnánk. Kezdődően Barcsay Jenő testvérének, Erzsiké néninek felajánlásától, ahogyan a két elismerés megszületett. Az egyetemen maradt az egyetemi diákoknak járó jutalom, de az alapítványhoz került a Barcsay-díj, amit már végzett képzőművészek kaphatnak meg. Személyes élmény, hogy több munkatárs, műkedvelő olvasva a díjazottak névsorát, meglepődésének adott hangot, hogy milyen illusztris ez a névsor. Ez a visszajelzés is mutatja a díj szakmai jellegét és létjogosultságát. Tekintve, hogy pályakezdő művészek kaphatják a díjat, csak innen 25 év távlatából lehet látni az utat, a díj jelentőségét. Ezen a kiállításon minden Barcsay-díjas lehetőséget kapott arra, hogy jelen legyen. Kezdődően az első díjazottaktól egészen a legfiatalabb művészekig, akik most vették át a rangos elismerést. A díj története egy a művészek munkásságával és a művészek útjával. Minden külön festői utat egy kiállításon bemutatni teljes lehetetlenség, nem is tudnánk átlátni a külön utakat a maguk teljességében. De ahogy Hamvas Béla is mondja: „Sok úton egyszerre megyünk, mégis mind egy úton megyünk” A külön utakból csak pillanatképeket láthatunk, minden művésztől egy művet állítottam ki abból az időből, amikor megnyerte a díjat, a pályakezdő útkereső időszakból, amikor végzett művészként még az út elején jár. Emellett a kép mellett egy olyan munka is látható, amely a jelent mutatja be. Egymás mellett egymásra reflektál a két mű, láthatjuk az egyéni utakat. De búvópatakként látható a történetiség is, az elmúlt 25 év, ami a különböző utak keresztmetszete is valójában. Végül a sok út összeér, az egyéni utak kinyílnak, és érthetővé válnak. Az egymás mellett futó utakat a jelen teszi érthetővé: A sok út egy szingularitássá olvad a kiállításban, ahogyan T. S. Eliot is írja: „minden idő örökké jelen, úgy minden idő helyrehozhatatlan.” A kuratórium bölcs döntést hozott, amikor nem szabta a művészeknek az elismerés feltételéül, hogy Barcsay mester műveire reflektáljanak. Legfontosabb vezérelv volt számukra a szakmai minőség és a festészet iránti alázat. A falakon is látszik, hogy mennyi különféle stílus képes ezt megtestesíteni és érvényre juttatni. Hány fajta kép tud minket megtanítani, látni! Nagy öröm volt számomra, hogy amikor felkértem a képzőművészeket a kiállításon való szereplésre, mindenben segítették a munkámat. Lelkesedésük sok buktatón segített átjutni, ebből is látszik, hogy milyen fontos számukra ez a díj. Sokszor halljuk, hogy nem tudunk összefogni egy cél érdekében, szerencsére az élet megmutatta, hogy mégis képesek vagyunk rá. Ezt a felismerést köszönöm a kiállított művészeknek! Ez a lelkesedés és a kiállításon való részvétel egy virtuális közösséget kovácsolt össze a díjazottakból. Természetesen a baráti, szakmai kapcsolatok korábban is megvoltak, de most a már befutott művészek és a fiatalabbak között is megindulhat a párbeszéd. A párbeszéd a falakon már elkezdődött és tart e kiadvány lapjai között, elég csak figyelni. De fontosnak tartom, hogy a kezdeti lelkesedés és a közösség ne csak virtuálisan legyen élő. Ezért felhívom a művészek figyelmét arra, hogy, hogy őrizzék meg ezt a közösséget és Barcsay-díjasokként vegyenek aktívan részt a díj életében is. Legyen Barcsay mester születésnapja, minden év január közepe a szingularitásuk találkozási pontja, hogy megőrizzék a díjat maguknak és a következő generációnak is! Herpai András kurátor 7*
