Majorossy Judit: A Ferenczy Múzeum régészeti gyűjteményei - A Ferenczy Múzeum kiadványai, D. sorozat: Múzeumi füzetek - Kiállításvezetők 5. (Szentendre, 2014)
Dr. Ottomány Katalin: Kelták kora
Dák füles csésze / “Dacian” handed cup bronzövet hordtak, nyakperecet, bronz- és üvegkarpereceket, lábpereceket, gyűrűket viseltek. Egyik jellegzetes ékszerük a hólyagos (belül üreges) kar- és lábperec volt. A Vác-kavicsbányai temető egyik sírjában vasövre felfűzött gyöngykészlet került elő, köztük három maszkos, Janus-fejű gyönggyel. A szegényebbek vasfibulákat hordtak és bronzékszereik mellé használati tárgyakat (késeket, ollókat) is temettek. E szegényebb mellékletű sírok az iparos réteg, a melléklet nélküliek pedig a szolgák temetkezései lehettek. A vezetőréteghez tartozó druidákat csak a ránk maradt írott forrásokból ismerjük, a temetőkből nem tudjuk őket kimutatni. A kelták a római foglaláskor már csontvázasán temetkeztek. A késő vaskorban a kelták szinte minden településre alkalmas helyen megtelepedtek. Pest megyében elsősorban a Dunakanyarban és a Gödöllői-dombságban sűrűsödnek a lelőhelyek, míg a megye síkvidéki részein alig van nyomuk. Erődített, magaslati telepek, oppidumok létesítését a Kr.e. 1. században az egyre szaporodó külső támadások (dákok, rómaiak) tették szükségessé. Stratégiailag fontos pontokon építették őket. Az itt működő kovácsműhelyekben gyártották vasfegyvereiket, s ötvöseik magas színvonalú bronz ékszereket készítettek. A Gellérthegyen lévő erődített telepet - amely az eraviszkuszok törzsi központja volt - lakossága még a római foglalás előtt elhagyta. Csak a hegy lábánál kiépült telepek élték meg a foglalást. Százhalombattán pedig egy korábbi, bronzkori magaslati telepet kezdtek el a kelták újból használni. Pomázon, a Nagycsikóváron késő kelta földvár található. Közelében ércbánya volt, amelyet a kora vaskortól kezdve egészen a keltákig használtak. Nyílt színi telepeik patakok két partját (Pilisvörösvár, Solymár, Csobánka, Pomáz) vagy a Duna-partot kísérik végig (Budakalász, Dunabogdány, Leányfalu, Szentendre, Tahitótfalu, Szigetmonostor). Kisebb, pár házból álló tanyákon, illetve nagyobb falvakban éltek. Szentendrén, a Cementgyár területén tárta fel Soproni Sándor egy ilyen telepnek néhány házát és a hozzá csatlakozó tárolóvermeket. Az МО-s útgyűrű építésekor pedig a budakalászi Duna-parton került elő mintegy 20, késő kelta periódusra tehető objektum. Leggyakoribb háztípus a kora vaskori előzményekre visszamenő, félig földbe mélyített, lekerekített sarkú, téglalap alakú ház. Keskenyebbik végén egy-egy oszloplyuk jelzi a nyeregtetőt tartó ágasfák helyét. A hosszanti oldal kisebb oszloplyukai a felmenő, agyaggal tapasztott sövényfalra utalnak. A ház alja döngölt agyagpadló volt. Ez a háztípus a római korban is továbbélt. A kelta házak jellemzője a ház közepén vagy az egyik sarkában lévő tűzhely, a munkagödrök és a padkák. Gyakoriak még a szintén földbe mélyített, kerek gödörlakások, tapasztott aljjal, lépcsővel, falba mélyített kemencével, belül kisebb tűzhellyel. A bejárat feletti védőtetőt faoszlopok tarthatták, a gödör tetőzete a felszínre, esetleg még egy felmenő paticsfalra támaszkodott. Háziiparra utaló orsógombok, fenőkő, és a kelták által meghonosított, kétrészes kézi malom került még elő a szentendrei és a budakalászi telepről. A telepeken található leletanyag legnagyobb részét a kerámia alkotja. A korongolt kerámia a vaskorban tűnik fel a Kárpát-medencében. Bár a fazekaskorongot már a szkíták is ismerték, edényeik nagy részét mégis kézzel formálták. A kelták kezdték el az edények tömegtermelését. Jól kidolgozott, világosszürke színű korsókat, tálakat, hombárokat, illetve grafitos Pszeudokernosz edény / Pseudokernos vessel 33
