Erdősi Péter - Majorossy Judit: Kép, önkép, múltkép. Fejezetek Szentendre történetéből. Tanulmánykötet - A Ferenczy Múzeum kiadványai, A. sorozat: Monográfiák 4. (Szentendre, 2014)

I. rész: - Kende Tamás: Kép, önkép, múltkép: a modern Szentendre

Elmúlás és nosztalgia:

A szentendrei szerb emlékezet transzformációi

1968-ban a Belgrádból hivatalosan Szentendrére érkező szerb író-újságíró, Slobodan Markovié rezignáltan állapította meg:

„Sajnos nem énekelhetjük többé, hogy »Mi zse Szentandrejci celog szveta szlavni.« Szentendre régóta elvesztette fontosságát.”1

A húsz évvel később könyv alakban is megjelentetett cikksorozata azt a célt szolgálta, hogy megismertesse a várost a jugoszláv olvasóközönséggel. Szentendre elvesztette fontosságát: így látszott ez szerb nemzeti szempontból, Belgrád felől nézve az 1960-as évek végén, ám a jugoszláviai szerb közönség - többek között éppen szerzőnk munkásságának köszönhetően - újból felfedezhette magának a várost.

Akár szimbolikusnak is mondható, hogy egy évvel azt megelőzően, hogy Markovié az egykori Szentendrét búcsúztatta, Jovánka Broz, Tito jugoszláv elnök felesége Kádár Jánosné társaságában a városba látogatott. Ez a protokoll vizit egy több évtizedes gyakorlat felütésévé vált, melynek során a Magyarországra látogató magas rangú külföldi politikusokat az újfajta fontosságot nyerő Szentendrére hozták.2 A magyar olvasó - és e kötet első két fejezetének olvasója - tudhatja: éppen ekkoriban, az 1960-as évekre dőlt el, hogy Szentendre ismét fontos hely, az ország és a szocialista rendszer kirakata lesz. Alig egy évtized alatt ez a terv valósággá vált. Ám az újraformált Szentendre erősen különbözött a régitől.

Az 1960-as évek végén, az 1970-es évek elején már csak egyetlen említésre méltó szentendrei szerb személyiséget ismert a jugoszláv közvélemény, név szerint Huzsvik Györgyöt, akit mint az utolsó mohikánt említett meg a szerbiai Szentendre-hagyomány hivatásos ápolója, Fedora Bikar egyik munkájában.3 E szomorú metafora mögött egy olyan évszázados történeti folyamat áll, amely 1918-at követően, a szerb optánsok elvándorlásával radikálisan felgyorsult,4 és amely - legalábbis a szerbeket illetően - visszavonhatatlanul változtatta meg a város és környéke etnikai képét. Az egykori szerbek által épített szentendrei belváros a maga barokk tornyaival a 20. század végére már csak néma turisztikai műemlékek sora, egyfajta díszlet lehetett belföldi használatra; Jugoszláviában pedig maradt a nosztalgikus emlékezet és emlékezés a „szerb Szentendrére”.

Szerbiában az „utolsó mohikán” halálát követően sem halványult el az egykori, szerbekkel teli város emlékezete. A szerb kultúr- és szellemtörténetben kimagasló helye maradt a helyi szerb lakosok lélekszámúnak, annak drámai fogyatkozása ellenére. A világhírű író, Milorad Pavic irodalomtörténeti tárgyú monográfiái is jó példái annak, hogy az eszme- és kultúrtörténetben játszott szerepét a szerb magas kultúra képviselői sosem felejtették el.5 Nem is lehetett ez másként, hisz a település eleve kiemelkedő helyet kapott a szerb nép vándorlásának legészakibb pontjaként, s ott a kultúra átformálódása a szerb „nemzeti hagyomány és szellemiség szilárd talaján indult el.”6

1 Markovié 1988: 45.

2 A máig élő szentendrei városi legenda szerint a szerb nemzetiségű Jovánka Broz miatt újra kellett szentelni a Blagovestenszka-templomot, mert - nő létére - benézett az oltár mögé. Vukovics Koszta szíves szóbeli közlése.

3 A szentendrei szerbek történetéről szóló tanulmánya végén (Bikar 1997: 304).

4 A magyarországi szerbek elvándorlásával foglalkozó monográfia: Malovic 2010.

5 Pavic (red.) 1966; Pavic 1972: 7-29. Milorad Pavic, világhírű szerb író, eredetileg irodalomtörténész és filológus volt. Többször is kutatott a szentendrei szerb múzeumban és levéltárban.

6 Davidov 2005: 8.

89