Erdősi Péter - Majorossy Judit: Kép, önkép, múltkép. Fejezetek Szentendre történetéből. Tanulmánykötet - A Ferenczy Múzeum kiadványai, A. sorozat: Monográfiák 4. (Szentendre, 2014)
I. rész: - Kende Tamás: Kép, önkép, múltkép: a modern Szentendre
Metropolis vagy nagyközség? Dilemmák Szentendre fejlesztéséről a 20. század első felében A 20. század első felének szentendrei közvéleményét egy olyan kérdés izgatta, amelyre az előzőekben tárgyalt Dezsőfi Ferenc emlékezete egyáltalán nem tért ki. Nyomában jórészt a helytörténeti szakirodalom is ignorálta azt a problémát, amely ugyanakkor a kortársak számára alapvetőnek tűnt, és azt a puccszerű eseménysor, amelynek során csaknem megszűnt Szentendre városi mivolta és vált (majdnem) nagyközséggé. Ráadásul történt mindez úgy, hogy a városi képviselőtestület egyik ülésén az aktuális többség határozatba is öntötte ebbéli akaratát. Az, hogy az egykori kortárs Dezsőfi ignorálta a város politikatörténetének egyik, a 20. század (és saját életének) első felét meghatározó eseménysorozatát, csak látszólag meglepő. Hiszen eltekintve az 1950-es évek elején született regényes városi emlékezet-konstrukciójától, az Öreg tornyok tövében című írásától,1 Dezsőfi Ferenc visszaemlékezéseit egy olyan korszakban vetette papírra, és emlékezet-mozaikjaival egy olyan korszak városfejlesztési Ьоот-укгА. reflektált, melyben Szentendre radikálisan és visszavonhatatlanul szűnt meg csendes, falusias kisvárosnak lenni, és vált hangos, látványos országos közüggyé, a legnagyobb kisvárossá, múzeum- és fesztiválvárossá. Az 1970-es évekből nézve a 20. század első négy évtizedének nagy horderejű - és egyedüli módon kizárólag szentendrei érdekeltségű - politikai formációja és annak programja említésre méltatlan mellékszálnak tűnt az újonnan konstruált nagy(városi) helytörténeti narratívában. Ugyanakkor az 1919-1920-ra városi határozatban testet öltött nagyközségesítés politikai programja azért is élhetett meg számos rendszerváltást, mivel abban is megmutatkoztak annak az évszázados gazdasági, demográfiai stagnálásnak a jelei, amelyeket Faragó Tamás szellemesen az elhibázott városalapításból vezetett le.2 A jelek szerint a dualizmus polgárosodása nem előzmények nélkül kerülte el Szentendrét, és a 20. század elejére a város - éppen az említett stagnálásból fakadóan - egyre inkább befelé fordult, annak társadalma, társasága saját magával foglalkozott, kistérségi konfliktusaiba temetkezett. A többek között szentendrei érdekeltségű és szerkesztésű kistérségi lap, a Pilishegyvidék - Budakörnyék 1940. május 18-i száma arról tájékoztatta az olvasóit, hogy nem kizárt a kisváros visszafejlesztése.3 Bár a szerkesztőség akkortájt a vármegye felől észlelt ilyen késztetést, a helyiek pontosan tudhatták, hogy Szentendre visszafejlesztésének, nagyközséggé nyilváníttatásának szándéka ekkoriban már több évtizedes helyi gyökerekkel bírt. A visszafejlesztés lehetőségét felvillantó írás szerint a kisváros 1940-ben gazdag volt ugyan, de az ingatlanjai valójában keveset jövedelmeztek. Hitel a fejlesztésekre nem tűnt elérhetőnek, adót nem nagyon akartak emelni, így megoldásnak a jelentős ingatlanvagyon értékesítése kínálkozott. A városi ingatlanvagyon mobilizálását propagáló cikk szerzője fontosnak tartotta leszögezni, hogy a város egy emberként akart város maradni. Miért is volt fontos hangoztatni 1940-ben, hogy Szentendre lakossága városban kíván élni? Leginkább azért, mert nem kevesen éltek és tevékenykedtek aktívan a város közéletében azok közül, akik számára Szentendre nagyközségesítése nem csak titkos vágy volt, hanem egy adott pillanatban tettre váltható politikai program 1 FEMÚZ, A 886-74. 2 Faragó 1999. A tanulmány újraközölt változatát lásd jelen kötetünkben. 3 (n.n.): Szentendrét visszafejlesztik? Mi lesz a gazdag és fejlődésre érdemes város sorsa. Pilishegyvidék — Budakörnyék, 1940. május 18., XIV. 20. 79
