Erdősi Péter - Majorossy Judit: Kép, önkép, múltkép. Fejezetek Szentendre történetéből. Tanulmánykötet - A Ferenczy Múzeum kiadványai, A. sorozat: Monográfiák 4. (Szentendre, 2014)
I. rész: - Kende Tamás: Kép, önkép, múltkép: a modern Szentendre
i Kende Tamás: Kép, önkép, múltkép: A modem Szentendre emlékezetét szeretett, a nagypolitika által elfeledni látszott városa és saját maga apológiájaként. Szentendrét 1914-től három évtizeden át egyre magasabb posztokon szolgáló, s a helyi csúcsra 1944 decembere végén, a Vörös Hadsereg jóvoltából érkező Dezsőfit 1948-ban egyik napról a másikra letették a polgármesteri székből és deklasszálták. így egy rendszereken átívelő módon építkező életmű egy pillanat alatt dőlt romba. A félreállított politikus ebben a helyzetben az emlékezéssel igyekezett életét és életművét re-konstruálni. Emlékei és visszaemlékezései mint konstrukciók, nyilvánvaló módon az egzisztenciális teremtés és az újrateremtés problémái körül forogtak. Addig, amíg az 1950-es évek legelején ez az egzisztenciális re-konstrukció még alapvetően bújtatott apológiában nyilvánult meg, addig az 1970-es évek közepén már abban is, hogy Dezsőfi Ferenc - a Ferenczy Múzeum Adattára bejegyzései szerint - kisebb-nagyobb összegeket kapott a múzeumtól: emlékeiért, emléktárgyaiért és viszszaemlékezéseiért, melyeket apródonként, aprópénzért hordott be a gyűjteménybe. Visszaemlékezéseit - és ez esetben a kéziratban maradt regényét is idesoroljuk - a múltra való reflektálás igénye mellett a nagyon is anyagi természetű egzisztenciális re-konstrukció igénye is befolyásolta. Ez utóbbi az 1970-es évek közepén pedig már különösen erős volt, amikorra „az idős, bohém Feri bácsi rendszeresen rászorult emlékei árulására”.16 Ekkoriban pedig erre fizetőképes piac is volt, hiszen a magyarországi, szocialistának nevezett Kádár-rendszer 1975-ben látványosan kívánta megünnepelni 30. születésnapját (ahogyan erről már szó esett). Igaz, maga a szocialista Kádár-rendszer politikailag 1956 novemberében, közjogilag pedig 1949-ben született, ám 1956-ot nem — még november 4-ét sem -lehetett akkoriban ünnepelni, az államszocializmus első „verziójának” megszületése pedig túlságosan kötődött az 1956-hoz vezető Rákosi-diktatúrához. Így maradt - vagy, ha tetszik ezért lett — ebben az államszocialista történelmi konstrukcióban 1945. április 4-e a rendszer születésnapja, annak évente rituálisan celebrálandó ünnepe. A konszolidált, virágzó Kádár-rendszer számára pedig a felszabadulás harmincadik évfordulója kiváló alkalmat jelentett egy látványos eseménysorozat keretében önmaga ünneplésére. Ebből a célból pedig jelentős állami források álltak - akár még egy vidéki múzeum esetében is - a rendelkezésre. Kampányjelleggel országszerte ezrével készültek az évfordulós visszaemlékezések. Dezsőfi Ferenc korabeli visszaemlékezései ugyanakkor nem szokványosak, hiszen szerzőjük 1945-ös és 1945 előtti szerepe, a Rákosi-diktatúra bevezetésekor történt deklasszáltatása, valamint 1974-es helyzete is megkülönböztetik őket a korszakban ezerszámra készült „veterán-visszaemlékezésektől”. Dezsőfi ugyanis sem ’45 előtti illegális, sem ’45 utáni legális kommunista nem volt, ahogyan földosztó, vagy egykori szegényparaszt sem. És mégis, a szocialista rendszer nagy ünnepségsorozata szerves — még ha kicsiny — részének érezte magát, még akkor is, ha ennek 1974-ben alacsony nyugdíja kiegészítésére megkérte az — amúgy nem túl nagy — árát. Dezsőfi Ferenc volt Szentendre polgármestere a felszabadulástól egészen 1948-ig. Emellett egész felnőtt élete Szentendréhez, annak önkormányzatához és a városházához kötődött. Itt élt egy városi altiszt gyermekeként, majd lett jogi tanulmányait követően aljegyző, később jegyző, illetve főjegyző. Azt mondhatjuk, hogy ez volt élete legfontosabb, kis túlzással egyetlen története. Amikor ez lezárult, több alkalommal is nekiállt megírni azt. Miután 1948-ban leváltották, papírra vetette kéziratos regényét, Régi tornyok tövében (Séták a régi Szentendrén) címmel.17 A párbeszédes regény hőse Lojzi bácsi, a régi Szentendre városházi tisztviselője, aki kedélyesen emlékszik vissza az egykori világra. Ez a régi világ a regényben ugyan az első világháborúval lezárul, ám a szöveg keletkezési ideje - a kéziratot Dezsőfi 1950 februárjában zárta le -, illetve a főhős egyes el- és kiszólásai egyaránt arra utalnak, hogy valójában a szerző önigazolásával, illetve egy 1948-cal elmúlt világ felidézésével is dolgunk van. Igaz ez annak ellenére, hogy a regényben meg- és felidézett konkrét esetek, történetek az első világháború előtti korszakból valók. Am hősünk az események felidézését követő, soha sem hiányzó bölcselkedései minden bizonnyal tágabb, hosszabb érvényességgel bírhattak. Lojzi bácsi és fiatal kísérője, akinek a történeteket, anekdotákat elmeséli, és aki ezeket lejegyzi, kedélyes borozásokkal meg-megszakított sétákat tesznek a városban, miközben felidézik az egykoron volt kedélyes világot. így jutnak el a regény közepén a szerző életének legfontosabb helyszínére, a városházára: „Szóval, ma a régi városházára megyünk, ami szintén egészen más volt [...]. Ma úgy mondják: minden rossz, ami régen volt. Mi, öregek, ilyent nem állítanánk. Kétségtelen, hogy sok hibája volt az embereknek és intézményeknek, de azért voltak erényei is. Elvégre akkor is volt szíve az embereknek, mégsem hihető, hogy ne láttak volna hasonló embereket a hozzájárulókban. Embert, akinek szíve van, aki szenved, gyarló és hibákat követ el. [...] Pedig hát akkor is emberek ültek az íróasztalok mögött, akik nem tehettek róla 16 G. Sin Editnek, a Fereczy Múzeum egykori muzeológusának, szentendrei helytörténésznek a szíves szóbeli közlése. Sin Edit gyűjtötte és leltározta a múzeumban a „veteránok” visszaemlékezéseit és tárgyi emlékeit, írásos dokumentumait. Egyik rendszeres veterán-ügyfele éppen Dezsőfi Ferenc volt, akire 2009 márciusában kedves, bohém öregúrként emlékezett vissza e sorok írójának. 17 FEMUZ, A 848-74: Dezsőfi Ferenc: „Régi tornyok tövében (Séták a régi Szentendrén)”. Kézirat. 62
