Erdősi Péter - Majorossy Judit: Kép, önkép, múltkép. Fejezetek Szentendre történetéből. Tanulmánykötet - A Ferenczy Múzeum kiadványai, A. sorozat: Monográfiák 4. (Szentendre, 2014)
I. rész: - Kende Tamás: Kép, önkép, múltkép: a modern Szentendre
Kende Tamás: Kép, önkép, múltkép: A modern Szentendre szólalhattak meg. Mindez várakozásteli izgalommal, érdekes élményekkel járt az első években, később azonban - főleg az idegenforgalom növekedésével, a szentendrei közönség arányának gyors csökkenésével, amikor a szentendreiek egyre kevésbé érezték már magukénak — kellemetlenek, terhesek lettek e korlátozások.”115 Az 1980-as évek legelejétől kezdődően egymást váltották a nem kizárólag budapesti társulatok a szentendrei Fő téren, egyre kommerszebb, idényvégi tájdarabokkal. A Fő tér díszletként bármilyen darabnak és bármely társulatnak megfelelt, ugyanakkor a nézőtér ormótlan vasszerkezete miatt a Teátrum ideje alatt kisvárosi központi térként egyáltalán nem funkcionálhatott. Az 1970-es évek végén egy komoly színházi szakember, Kerényi Imre javasolta a Teátrum térben és időben való kibővítését, benne vízi teátrummal, nézőtérrel és szabadtéri kamaraszínházzal a Rab Ráby téren, pajtaszínházzal a Kaszagyárban, és erdei teátrummal a Sztara Voda forrásánál.116 A város színházzá alakításának, az eleve ráfizetéssel - értsd: kiemelt állami, megyei és városi szubvencióval - működtetett Teátrum kibővítésének ötlete éppen három évvel előzte meg az ország pénzügyi csődjének elismerését, az IMF-be való belépésének a bejelentését. Ahogy maga a Szentendrei Teátrum, úgy a fent jelzett megalomán, ha nem is az egész világot, de majd’ az egész várost színháznak képzelő koncepció szintén egy mára letűnt történelmi korszak jellegzetes terméke volt. Idővel a városképet és a városi létet rontó nézőtér mellett már a műsorpolitika is egyre inkább az állandósuló konfliktusok forrásává vált. A szentendrei Fő téren mint díszletben álló, a teret, a közlekedést akadályozó módon betöltő Teátrum és annak nézőtere két évtizedig csupán informálisan lehetett a helyi közvélemény egyes számú vitatémája, hogy aztán a rendszerváltás előtti hónapokban a róla való beszéd - a korabeli helyi lap tanúsága szerint - elengedhetetlen politikai állásfoglalássá, de legalábbis annak kísérletévé váljon. A „szentendreiséget” újra-konstruálni kívánó formális és informális erők mindegyikének nyilatkoznia kellett a Teátrumról, amelyet egyfelől átkoztak, másfelől „csak” megszüntetve kívántak - leggyakrabban ugyanazok - megőrizni. Díszletvárosként a színházi embereket megelőzően már a filmesek is felfedezték Szentendrét. Az 1955-ben bemutatott, Л harag napja című filmet (rendezte Várkonyi Zoltán) jórészt itt forgatták.117 A konszolidálódó Kádár-korszak legelején, 1961-ben aztán, amikor egy budapesti újságíró filmeseket talált a Fő téren, rögtön megindult a fantáziája, mondván a hely akár a filmesek Eldorádója is lehetne. A fővárosból érkező megfigyelők nem utoljára láttak egyfajta „szocialista Eldorádót” a dunaparti kisvárosban. Darázs Endre újságíró egyúttal még azt is felvetette, hogy költözzön ki a filmgyár Szentendrére, hiszen a díszletek nagy része adottnak volt tekinthető.118 A lelkes ödet azonban vágy maradt csupán, lévén a filmgyártáshoz a látványos valódi díszletek mellé, mögé már az 1960-as években is komoly stúdió- és gyártási kapacitás szükségeltetett. Ami számunkra fontos, hogy Szentendrét mint filmes díszletvárost ekkoriban nem csak felfedezték, de felmerült annak folyamatos díszletként való használatának a gondolata is. A világhírű, többek között az 1957-es Jailhouse Rockot (főszereplő Elvis Presley) rendező Richard Thorpe 1963-es Aranyfej című magyar-amerikai koprodukciós filmjének jelentős részét szintén a városban forgatták.119 A megyei lap 1970-ben provinciális szenzációként számolt be Mamcserov Frigyes Csak egy telefon című musicaljének szentendrei forgatásáról.120 A magyar filmtörténet klasszikusáSZENTENDREI TEÁTRUM 19. kép Az első Szentendrei Teátrum Comico-Tragoedia előadásának műsorfúzetboritója, 1969 (FEMÚZ, TD 2004.20.1) 115 G. Sin 1989: 610-611. A tanulmány — bár a legelején az ellenkezőjét igyekszik adatolni — a Szentendrei Teátrum előzménynélküliségét és kívülről érkezését, és nem kis mértékben a város társadalmából való kívülmaradását mutatja be. Erre az írásra is jellemző a helytörténeti hagyományteremtési kényszer, ami az adott esetben abból állt, hogy jelezte a városban valaha élt (főként visszavonult — egykori) színészek jelenlétét, hogy aztán kijelentse: „Nem minden előzmény nélkül született meg tehát a Szentendrei Teátrum gondolata.” G. Sin 1989: 597. E sorok írója azonban kételkedik abban, hogy a Teátrum kitalálói ötletük megvalósítása előtt hallottak volna a Sin Edit által a helyi színházi hagyományok hordozóiként említett Vujics Joakimról, Stéger Ferencről, vagy éppen Rakodczay Pálról. 116 G. Sin 1989: 628. 117 (n.n.): Új magyar film bemutatója Szentendrén. Népújság, 1955. május 19., X. 116. 118 Darázs Endre: Szentendrei hétköznapok. Pest Megyei Hírlap, 1961. június 11., V. 136. 119 (n.n.): Filmesek Szentendrén. Pest Megyei Hírlap, 1963. szeptember 26., VII. 225. 120 (n.n.): Csak egy telefon - Szentendrén. Pest Megyei Hírlap, 1970. július 11. 36
