Erdősi Péter - Majorossy Judit: Kép, önkép, múltkép. Fejezetek Szentendre történetéből. Tanulmánykötet - A Ferenczy Múzeum kiadványai, A. sorozat: Monográfiák 4. (Szentendre, 2014)
I. rész: - Kende Tamás: Kép, önkép, múltkép: a modern Szentendre
A várospolitika „mindennapi ünnepei” Szentendrén a Kádár-korban 14. kép A kuvaiti emír látogatása a Szentendrei Képtárban dr. Mailáth Imre társaságában, 1982 (FEMÚZ, TD 85.101 A) konfliktusokról is szóltak, amelyek a rendszerváltással és a rendszerváltástól önmagukban nem oldódtak meg. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy 1989-ben már nem volt különleges bátorságra szükség ahhoz, hogy az aktuális rendszer- és városmenedzselési válságot tradicionális módon az efemer idegenekre (turistákra, megyére, minisztériumokra, másokra) és/vagy a beköltözőkre hárítsák át a szentendrei Hazafias Népfront irodájában. Az 1980-as évek végére az „aranykorban” automatikusnak tűnő „idegen” pénzforrások elapadtak, a városkép is romlásnak indult, miközben a városlakók magától a tanácselnöktől tudhatták, hogy mindezek mellett rosszak a helyi utak, az iskolákban „tömegnyomor” a jellemző, és általában a városi intézmények leromló állapotot mutatnak. A Marosvölgyi Lajos utódjaként tevékenykedő Dr. Színi István tanácselnök 1988 márciusában úgy fogalmazott, hogy „a városból sokan meggazdagodtak, miközben Szentendre egyre szegényebb lett.”95 Az addig a városnak kifejezetten kedvező népgazdasági rendszer, a szocialistának nevezett állami újrafelosztás egyszerre előnytelen színben tűnt fel. A „külső” gazdasági válság, valamint az egyre idegenebb - fejkvóta alapon újraelosztó - állam lett a városvezetés szemében Szentendre váratlanul előtáruló bajainak az okozója. Ugyanaz a rendszer, ugyanaz az állam, amelyik az évtized elején még együtt ünnepelte Szentendrét és önmagát a Hild-díj ürügyén (is). A reformszocialista korszak, illetve az „aranykor” végén állást foglaló és kereső „szentendrei bátorság” másik — átmeneti - főcsapását a káderdűlők kérdése jelentette. A helyi nyilvánosság máig ható büszkesége a - bukófélben lévő - pártfőtitkár, Grósz Károly telekügyének megszellőztetése volt.96 Ekkoriban a szentendrei belvárosból és a lakótelepekről - nagyon rövid ideig - úgy tűnt, hogy a káderdűlők problémáját visszamenőleg fel lehet vetni. Szentendre (egyik) Rózsadombja kapcsán egy bátor újságíró az 1968 és 1972 között lezajlott „spontán” folyamatokat piszkálta meg, amelyek során „a kor sajátos morálja szerint értelmezett, megyei és városi közreműködéssel lebonyolított telekosztás” történt a város határában. Általánosságban azt a kérdést vetette fel, hogy miként „szállhatták meg” a hivatalos doktrína szerint eredetileg a kispénzű pesti munkásoknak szánt üdülőövezetet a befolyásos, pozícionált vagy megfelelő kapcsolatokkal rendelkező „jobb emberek”, akik „fillérekért jutottak csillagászati értékű telkekhez”. A cikk szerint a „kótyavetye” az 1970-es évek közepére lelassult, de a gyakorlat azt követően sem állt le teljesen. Jassó Mihály, az új budapesti reformkommunista első titkár is azonnal beadott egy telekigénylést, amit aztán - a Grósz-botrány hatására - visszavont.97 Az egykori nekibátorodásban készült cikkekből - bár a szerkesztők folytatásos sorozatot ígértek a témában - semmi konkrétum nem derült ki. Amiből utólag megtudhatjuk, hogy a „felszabaduló” sajtó Szentendrén már a születése pillanatában, a rendszerváltás „elhúzódó hajnalán” is roppant (helyi-) piacérzékeny volt. Ami ekkoriban kiderülhetett, az nem volt más, mint a bukófélben lévő rendszer alapvető hazugsága. Az adott kérdésben az volt az ideológia - a Dunakanyar ellátásának javítása mellett —, hogy kispénzű pesti munkások jussanak hétvégi zártkertekhez, ám valójában az eredeti földtulajdonok kisajátítása, majd újraelosztása nem termelési célokra történt, és nem a kispénzű pesti munkások voltak a vevők.98 És hát persze az 1980-as évek végén előkerülő, idegenszívűek, betelepülők versus bennszülött „ős-szentendreiek” konfliktus sem volt újkeletű probléma. Az 1920-as években befolyásos Nagyközségi Párt egész tevékenysége, illetve a betelepülők gyerekeként Szentendrén felnőtt („ős-szentendrei”) Dezsőfi Ferenc polgármesteri jelölése a következő évtizedben mind ennek „bennszülöttek kontra betelepülők” ál-konfliktusnak az előképei. Hiszen az utólag „tüke” szentendreinek tűnő, a szentendreiséget máig ható érvénnyel alakító Antolik Arnold - a szentendrei helyi szentek galériájának állandó és kiemelt szereplője —, aki azt firtatta, hogy mi volt és mi lehet(-ne) Szentendre, szintén betelepülő volt. Ahogy minden a „szerb uralmat” követő polgármester és képviselő. 95 Lakatos Pál: Önállóság, pénz nélkül. Interjú Dr. Szini Istvánnal. Szentendre és vidéke, 1988. március 2-3. 96 (n.n.): Az igénylő: Grósz Károly pártalkalmazott. Szentendre és vidéke, 1989. június 1. 97 Kertész Péter: Parttalan parcellázás - Rózsadombról Boldogtanyára. Szentendre és vidéke., 1989. július 1. 98 Havass Imre: Kispénzű pesti munkásoknak - Zártkertkórkép. Szentendre és vidéke, 1989. június 1. 31
