Erdősi Péter - Majorossy Judit: Kép, önkép, múltkép. Fejezetek Szentendre történetéből. Tanulmánykötet - A Ferenczy Múzeum kiadványai, A. sorozat: Monográfiák 4. (Szentendre, 2014)
I. rész: - Kende Tamás: Kép, önkép, múltkép: a modern Szentendre
Kende Tamás: Kép, önkép, múltkép: A modern Szentendre ügyeket is.” Képviselőként azt ígérte, hogy a város a soron következő ötéves tervben nemcsak a megye, hanem az ország egyik kulturális és idegenforgalmi központja is lesz, „s ezzel párhuzamosan fejlesztik [majd] a kommunális ellátást és az ipart”. Szentendre - mondotta végül S. Hegedűs László - „négy-öt év múlva szebb lesz, mint történelme során bármikor.”54 Az 1970-es évek elejére egyértelműen eldőlt, hogy Szentendre nem lesz szocialista város, a fejlesztések során az ipar és a hagyományos, intenzív mezőgazdaság fokozatosan háttérbe szorult. Ugyanakkor már nem kizárólag az elragadtatott, kívülről idelátogató szerzők írásaiban, de a hivatalos megnyilatkozásokban is a festők városaként kezdett szerepelni. A Teátrum - ami aztán majd két évtizeden át folyamatos konfliktus forrásává vált - megjelenése és felfuttatása, legalábbis a város első emberének nyilatkozata szerint egy nagyszabású program szerves része lett, melynek célja a festők városának a művészetek városává való emelése volt.55 Mellékesen ugyan, de az utóbb említett cikkből azért az is kiderült, hogy a Teátrumot a szentendreiek jelentős része ellenezte, bár a tanács VB titkára szerint 1971-re a város lakói már magukénak vallották azt. Ezen optimista kijelentés ellenére a nézeteltérések, a városfejlesztés irányának lakossági kritikája nem szűnt meg. Nagyjából egy évvel a térség országgyűlési képviselőjének megnyugtató nyilatkozatát követően - mint rendesen - a városi tanács ülésén újra szóba kerültek az említett - állítólag már megoldódott - konfliktusok. Klinyecz Gyula tanácstag többek között például így panaszkodott: „[miközben] igen sok kulturális, művészeti jellegű létesítmény épül a városban, igen sok támogatást kapnak a művészek, ugyanakkor háttérbe szorul a város lakosságának más területen jelentkező jogos igénye. Pl. nem kielégítő az egészségügyi ellátás. Gondot jelent a kevés óvodai férőhely, az általános iskolai tanteremhiány. [...] Azt a művészeti irányzatot nem helyes támogatni, amit senki sem ért meg. [...] A jövőben - figyelembe véve a város lakosságának érdekeit és a várospolitikai szempontokat, - elsősorban itt helyben, s nem pedig a megyei tanácsnál kell meghatározni a beruházások sorrendjét és ütemét.”56 S. Hegedűs László országgyűlési képviselőként ezzel szemben megvédte a megyei és az országos intézmények Szentendrére történő telepítését, amit jelentős eredménynek nevezett. Fontosnak tartotta leszögezni, hogy „ma Szentendrére úgy tekintenek országszerte, mint az ország egyik szellemi gócpontjára és ennek megfelelően biztosították a felsőbb szervek a pénzösszeget is”. Ez utóbbi szempont más hozzászólóknál is kiemelkedő fontossággal bírt. S. Hegedűs - egy évvel korábbi optimista szavait mintegy cáfolva - a tanácsülésen az alábbi önkritikát fogalmazta meg: „[...] tényleg igaz, hogy a városban lévő szellemi munka és a város lakossága közötti kapcsolat nem kielégítő. A város lakossága nem ismeri e létesítmények célját, pénzügyi forrásait, nem látja pontosan, hogy ez a fejlődés nem a város egyéb fejlesztésének rovására történik.”57 Ezek a szavak önkéntelen lapszusként értelmezendőek, amelyek akaratlanul is rávilágítottak a korabeli lehetséges valóságra. Arra, ami évtizedeken át folyamatos konfliktust jelentett a városban a „régi” és az „új” Szentendre, illetve szentendreiek között. Am az országgyűlési képviselő az önkritikus szavakat követően szelíd figyelmeztetést is megfogalmazott, miszerint „ha ezek a megyei kihatású kulturális létesítmények nem épülnének Szentendrén, semmivel sem lenne több pénze a városnak, sőt fordítva igaz.”58 S. Hegedűs hozzászólását csak megerősítette a tanácsülésen résztvevő megyei tanácselnök-helyettes, Dr. Csicsay Iván, aki emlékezetett arra, hogy Szentendre - Vác ellenében - úgy lett Pest megye művelődésének intézményi központja, hogy a váci városvezetés még anyagi áldozatokat is ígért, ha a kérdéses intézményeket oda telepítették volna. A Skanzenért (a Szabadtéri Néprajzi Múzeumért) ráadásul más megye és több város is versengett. A Ferenczy Múzeum minisztériumi finanszírozással készült el, ahogyan az új művésztelep szintén központi forrásokból valósult meg, ráadásul annak ellenére Szentendrén, hogy az elhelyezés kapcsán több város jelezte hajlandóságát annak befogadására. Csicsay úgy vélte, hogy „mind a megye, mind az országos szervek helyesen jártak el”. Ugyanakkor jogosnak tartotta az igényt, „hogy az itt élő művészek kapcsolódjanak be a város közéletébe és legyenek aktív részesei a város közművelődésének.”59 Sziráki Ferenc tanácselnök ugyanakkor már 1963-ban kijelenthette, hogy a fentiekben tárgyalt városfejlesztési kánon gyakorlatilag 1957 óta érvényben volt Szentendrén - még ha szabályozatlan formát öltött is. A város akkori első embere folyamatos és sikeres városépítő, városfejlesztő tevékenységről számolt be. Szerinte az 1957-ben lefektetett várospolitikai elvek elsősorban a természeti, földrajzi adottságokból indultak ki: magából a tájból, vagyis a 54 (n.n.): Képviselőjelöltek választóik körében. Szentendre: kulturális és idegenforgalmi centrum lesz. Pest Megyei Hírlap, 1971. április 20. 55 Prukner Pál: Szentendre Teátruma. Pest Megyei Hírlap, 1971. július 2. 56 Az 1972. szeptember 28-i városi tanács vb-ülésének jegyzőkönyvéből. Idézi: G. Sin (összeáll.) 2000: 218-219. 57 G. Sin (összeáll.) 2000: 218. 58 G. Sin (összeáll.) 2000: 219. 59 G. Sin (összeáll.) 2000: 219. 22
