Erdősi Péter - Majorossy Judit: Kép, önkép, múltkép. Fejezetek Szentendre történetéből. Tanulmánykötet - A Ferenczy Múzeum kiadványai, A. sorozat: Monográfiák 4. (Szentendre, 2014)
II. rész - Erdősi Péter: Kiváltságos mezőváros a 18-19. században
Erdősi Péter: Kiváltságos mezőváros a 18-19. században elemzünk, a hódoltság végi állapotot a betelepedés utánival összevetve) hat évvel korábbi érkezésről tudósít, és az 1691-es évet említi a bejövetel időpontjaként egy jóval későbbi, 1767. évi visszatekintés is, amely szerint hétszáz hajóval, ingóságokkal és igásállatokkal együtt érkeztek a bevándorlók.21 A töredékes adatokból tehát egy legalább két fázisban lezajló folyamat rajzolódik ki, amelyben az első, feltehetőleg terepszemlével, tájékozódással is járó, de már önmagában is jelentős csoportot követi a nagyobb tömeg felköltözése: mindez az 1690 októbere, azaz Belgrád elvesztése és 1691 áprilisa közötti fél esztendőre tehető. Miért esett a választás Szentendrére? Minden bizonynyal Buda miatt. A Duna menti felköltözés során - amikor tanácsos volt minél messzebb kerülni a Belgrádot elfoglaló törököktől - ez lehetett az a pont, ahol a Habsburg hatalom - amely kiváltságokat adott és oltalmat ígért a csatlakozás esetére - leginkább védelmet nyújthatott és ahol a hadvezetés magyarországi képviseletével tárgyalni lehetett. Ez motiválhatta a Monasterlija vezetésével Szentendréről Budára utazókat. Am ennél is fontosabb, a székhelyét vesztett pátriárka és köre számára létfontosságú egyházigazgatási szempont lehetett, mégpedig hogy a hódoltság alatt Budán működött ortodox püspökséget továbbra is fenntartsa, azt átvegye és irányítását — az e téren irányadó lipóti kiváltságok birtokában - a maga számára biztosítsa. A Budára és térségére vonatkozó, a letelepedés mikéntjét befolyásoló előzetes tudásnak alighanem a püspökség török kori megléte volt a legfontosabb eleme. Bár a szeoba során Budán is végbement délszláv betelepülés, a Habsburg kormányzatnak, amely a felszabadított városban a katolikusok súlyát kívánta növelni, nem állhatott érdekében az ortodox püspökség helyben való kontinuitása, de erre a célra a közeli Szentendre alkalmasnak bizonyulhatott, persze az intézmény „budai” nevének megtartásával.22 A bevándorlók több helyen való letelepítése, szétosztása során a Habsburg kormányzat számára nem okozott fejfájást a Zichyek által birtokolt falu szerbekkel történő benépesítése, már csak azért sem, mert - mint látni fogjuk - amúgy is terveket szőtt annak megszerzésére. A történeti irodalomban megtalálható továbbá a fegyverre fogható szerb lakosság letelepítése mint az ország fölött gyakorolt katonai ellenőrzés eszköze,23 de Szentendre esetében ez a megfontolás - ha esetleg szerepelt is az elképzelések között - hosszabb távon nem érvényesült. Az érkezők szempontjából bizonyára kézenfekvőnek látszott, hogy a Duna mellett telepedjenek meg, hiszen a folyam, amelyen felhajóztak, a további mozgást is biztosíthatta a számukra, akár Bécs, akár a régi hazájuk irányába. Budához közeli helyet találni a folyó mentén: ez lehetett a cél. Es aligha lehetett közömbös - az ortodox püspökség török kori jelenléte mellett - a budai szerb lakosokra vonatkozó előzetes tudás, attól függetlenül, hogy mi történt ezzel a lakossággal a város visszavételét követően. Szentendre közvetlen közelébe, Pomázra és Kalászra (korabeli nevén: Kálózra) már a 17. század derekán rácokat telepített a helyi magyar földesúr, Budai Pál, ám közülük valószínűleg kevesen érhették meg a visszafoglaló háború végét.24 Szentendrén a szeoba előtt nincsenek megfogható adatok egy korábbi szerb jelenlétre, létezett 89. kép Jov Vasilijevic: III. Arsenije Carnojevic ipekipátriárka, szentendrei metropolita, 1744 (Szerb Ortodox Egyházi Múzeum, Belgrád; FEMUZ, másolatban) 21 Zichy levelére: L. Gál 1988: 63. A tanúvallatásra: Dóka 1981:127-128. Visszaemlékezés a bevándorlásra: L. Gál 1988: 63 (11. jegyzet); Bánkúti 2005: 26. 22 Fekete-Nagy 1973: 387-388,412; Berki (szerk.) 1975:122-123. 23 Kosáry 1965: 32-34. 24 A pomázi és kalászi telepítéssel e kötet hódoltság kori fejezetében részletesen foglalkozunk. 145
