Erdősi Péter - Majorossy Judit: Kép, önkép, múltkép. Fejezetek Szentendre történetéből. Tanulmánykötet - A Ferenczy Múzeum kiadványai, A. sorozat: Monográfiák 4. (Szentendre, 2014)
II. rész - Faragó Tamás: Városfejlődés a török kiűzése után: egy elhibázott városalapítás példája
Faragó Tamás: Városfejlődés a török kiűzése után: egy elhibázott városalapítás példája b) a város vagyonának kereken 86%-a földbirtok, jog és értékpapír, míg a városi épületek és üzemek értéke a vagyonnak mindössze 7%-a. (A megfelelő arányok a hasonló nagyságú kisvárosok esetében 57%, illetve 37%.) Vagyis a városvezetőség a vállalkozásokat még a 20. század elején sem szerette, jobban vonzódott a földbirtokhoz, illetve a járadékokhoz. Nem véletlen, hogy bár a szerb eredetű polgári elit 1869- ben létrehozta a városka sokáig egyetlen pénzintézetét, ipari vállalkozások finanszírozásában tudomásunk szerint sem ők, sem az általuk vezetett bank nem vett részt. A 19. század végén létrejött négy apró gyárat betelepült német és osztrák vállalkozók alapították. 3./ A társadalmi struktúra változásai némileg számottevőbbek. A 19. század végére a családközpontú gazdasági egységekre épülő társadalomszerkezet lassan bomlásnak indult. Míg a 18. század elején a foglalkozási struktúrát az „önállók” uralták, s a munkásnapszámos kategóriába sorolható keresők az összegnek csak közel harmadát tették ki, addig 1900-ra ez az arány megfordult: a keresők 60%-a munkás, s az önállók aránya 1/3-ára csökkent. Némi eltolódás feltételezhető a vagyon szerinti rétegződésben is. Míg korábban a háztartások döntő többsége nem volt szegénynek mondható, de komolyabb feleslegekkel nem rendelkezett, addig a 19. század végére a társadalom polarizálódása némileg erősödött, s a szegények aránya növekedett — bizonnyal nem függetlenül attól az egész közösséget sújtó elszegényedéstől, mely a szőlők pusztulását követte. E társadalmi változásokat azonban nem kell túlértékelnünk. Összességében még 1900-ban is a népesség több mint 40%-a mezőgazdaságból élt (a megfelelő nagyságú magyarországi városok esetében ez az arány csak 22%), s a háztartások kereken kétharmada saját házban lakott. A társadalom polarizálódása még nem mondható túlságosan élesnek, foglalkozási szerkezetét tekintve pedig az agrárjelleg némileg még erősödött is a 18. század eleji állapotokhoz képest. Az adatok mögé nézve azonban az összességében viszonylag csekély változások mögött komoly feszültségekre lelhetünk. Alapját az képezte, hogy a hagyományos görögkeleti szerb törzslakosság a stagnáló gazdasági élet közepette jórészt meg tudta őrizni vagyonát, így össznépességbeli nagyjából 10%-os arányánál nagyobb mértékben kapott helyet az elit soraiban. E pozíciókra támaszkodva pedig számarányát jóval meghaladó mértékben részesedett a hatalomból, sőt gyakorlatilag a legfontosabb városi hivatalok többségét a századfordulóig a kezében tartotta. A város polgármestere és a főtisztviselők 43-44%-a 1903-ig szerb eredetű volt, és szerb volt a választópolgárok 20-25%-a is. A legnagyobb adót fizetők csoportjában való részesedésük szintén 40% körüli, s kezükben tartották a városka egyetlen pénzintézetét is. Ha etnokulturális eredetük szerint próbáljuk rétegezni a felnőtt férfinépesség felső kvartilisét jelentő választókat, akkor a szerb törzslakosság és a 18—19. század folyamán betelepült egyéb rétegek közötti különbség még világosabban látszik: a szerb eredetűek aránya a köztisztviselők, illetve a kereskedelem-hitel területén dolgozók között az átlagosnál lényegesen magasabb volt, míg a nem szerbek (a betelepültek) aránya elsősorban az ipari foglalkozásokban emelkedett az átlag fölé. Míg a szerb választók 60%-a föld és házbirtok alapján nyert választójogot, addig ugyanez az arány a nem szerbek esetében csak 45% körül mozgott. Vagyis úgy tűnik, hogy a gazdasági élet új növekedésének induló szektorait elsősorban a betelepültek töltötték meg, ily módon az új társadalmi rétegek is elsősorban belőlük verbuválódtak, viszont a városigazgatást, a hatalmat még hosszú ideig megőrizte a vagyoni alapjánál - foglalkozásánál -, mentalitásánál fogva velük sokban ellentétes érdekű szerb eredetű, hagyományos polgárság. A két réteg közötti feszültség a 19. század végén fokozatosan erősödött. Egyrészt a 19. század közepétől a régi polgárcsaládok kezdtek kihalni, arányuk a népességben rohamosan csökkent. Másrészt az 1880-as elején hatalmuk még megmaradt gazdasági alapját, a szőlőbirtokot a filoxéra elpusztította. Harmadrészt a Budapesttel 1888-ban létrejött vasúti összeköttetés következtében a fővárosból számos, módosabb értelmiségi kitelepült Szentendrére, így hirtelen megnövelte e réteg súlyát a helyi elitben. Végül a filoxérát követően, szük87. kép Ilija Dimitrijevic (19. század): A Csiprovacska szerb templom, 1865 (Magántulajdon; FEMŰZ, másolatban) 136
