Majorossy Judit: Egy történelmi gyilkosság margójára. Merániai Gertrúd emlékezete, 1213 - 2013. Tanulmánykötet - A Ferenczy Múzeum kiadványai, A. sorozat: Monográfiák 2. (Szentendre, 2014)

II. - Kiss Gergely: Meránia és Aquileia között. Berthold kalocsai érsek pályafutásának egyházkormányzati tanulságai

Kiss Gergely: Meránia és Aquileia között - Berthold kalocsai érsek pályafutásának egyházkormányzati tanulságai

A Barcaság esetében is elindult egy hasonlójellegű törekvés, amennyiben itt is felmerült az önálló püspökség terve. Bár 1213-ban már van adat arra, hogy az itteni papság bizonyos mértékű függetlenséggel rendelkezett,33 a különállásra vonatkozó tervek azonban csak 1223-ban mutathatóak ki,34 ehhez pedig már Bertholdnak vajmi kevés köze lehetett.

Jóllehet ezek a jogegyenlőségre vonatkozó egyházkormányzati tervek nem bizonyultak gyümölcsözőnek, egy vonatkozásban a kalocsai érsekség mégiscsak Esztergomhoz hasonló szerepben tűnhetett fel. Berthold kezdeményezte ugyanis a Hartvik-féle Szt. István-legenda használatát tartományában. III. Ince, mint ismeretes, ezt engedélyezte, azzal a feltétellel, hogy az „utroque iure” kifejezést hagyják ki belőle. A pápai engedélyben ugyanakkor a korábbi egyházkormányzati viták eredménye is visszatükröződött, hiszen az engedély ugyanúgy kiterjedt „a kalocsai tartományban lévő kiváltságolt egyházakra” is.35 Ezek pedig éppen azok a királyi apátságok és prépostságok voltak, amelyekkel kapcsolatban eddig heves joghatósági viták zajlottak.

Összességében tehát szoros összefüggés mutatható ki Berthold magyar királyságbeli egyházfői tevékenysége és a korabeli magyar egyházszervezet körüli viták között. Nem szabad azonban azt hinnünk, hogy ezek kizárólag Berthold ambiciózus fellépése miatt alakultak ki, azok már évtizedek óta mintegy „be voltak programozva” a magyar egyházi hierarchiát övező közbeszédbe, sőt sokkalta jobban érthetőek és logikusak a korszak főpapjainak mentalitását, jogszerző- és jogbiztosító törekvéseit is figyelembe véve. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy Berthold ne akarta volna kihasználni saját karrierje építése szempontjából ezeket a kedvező lehetőségeket: a fennálló egyházkormányzati vitákat és a kedvező családi-dinasztikus hátteret. Ugyanez figyelhető meg további pályafutása során is: Aquileia vonzó előrelépést jelentett, ráadásul több sikerrel kecsegtetett a családi érdekek hatékonyabb képviselete szempontjából. A Magyar Királyságból 1218-ban végleg távozó főpap életének hátralevő, nagyobbik részének eseményei alátámasztani látszanak ezt a feltételezést.

33 UGDSI.27.sz.

34 III. Honorius engedélyezte a Német Lovagrend kérésére a barcasági papság számára egy esperes/dékán kinevezését, aki egyházi elöljárójuk lett. Megfogalmazódott ugyanakkor egy püspökség felállításának terve is (UGDS I. 35. sz.). 1223—1224-ben — miután az erdélyi püspök joghatósága alá kívánta vonni az itteni egyháziakat — a pápa lényegében megismételte korábbi döntését, miszerint egyházi bíráskodás tekintetében a barcasági papság az esperes/dékán iurisdicticja alá tartozik. Ennek végrehajtását az esztergomi érsekre bízta, majd néhány hónappal később a területet pápai oltalom alá helyezte, illetve megerősítette az esperes/dékán jogállására vonatkozó korábbi rendelkezést, sőt mentességet adott a püspök szentelő hatalma alól. A rendelkezésből kiderül, hogy az esperes/dékánt az esztergomi érsek helyezte hivatalába. Ugyanakkor a rendelkezés átmeneti jellegét mutatja, hogy - akárcsak korábban Szeben esetében - itt is kinyilvánította, hogy a decanatus az Apostoli Szék joghatósága alá tartozik. A barcasági egyházak jogi helyzete továbbra is bizonytalan maradt, ebben minden bizonnyal közrejátszott a lovagrend kiűzése. Jellemző módon még az 1230-as évek közepén sem jutott a kérdés nyugvópontra. Erre bővebben: Kiss 2013: 134—137.

35 Theiner 1863: 57; Udvardy 1991: 111. Udvardy ugyanitt említi a Szentföld felszabadítására kivetett huszad kapcsán Berthold jelentőségét. Azonban pápai e parancslevelét ugyanúgy elküldte az esztergomi érseknek és más főpapoknak is, így ez nem lehet érv Berthold érseksége jelentőségének alátámasztására. Vő. Theiner 1859: 3-4.

91