Majorossy Judit: Egy történelmi gyilkosság margójára. Merániai Gertrúd emlékezete, 1213 - 2013. Tanulmánykötet - A Ferenczy Múzeum kiadványai, A. sorozat: Monográfiák 2. (Szentendre, 2014)
II. - Laszlovszky József: Merániai Gertrúd sírja a pilisi apátságban. Uralkodói temetkezések ciszterci kolostorokban a Magyar Királyságban
Laszlovszky József: Merániai Gertrúd sírja a pilisi apátságban. Uralkodói temetkezések magyarországi ciszterci kolostorokban végső nyugvó hely lett volna.51 A király testéért folytatott versengésben tehát a váradi püspök mellett a ciszterci rend is erőteljesen képviseltette magát, és mindkét kolostora, amely igényt tartott az uralkodó földi maradványaira, hasonló hivatkozási alapokkal rendelkezett. Érdemes tehát megvizsgálni, hogy milyen összefüggésben értelmezhető ez az újratemetés. Mind Egres, mind pedig Pilis ugyanannak a boldog emlékezetű III. Bélának az alapítása volt, ahogyan a váradi „emlékezet helyének” létrejöttében is ő játszott szerepet. A két ciszterci kolostor azonban azt is érvként hozhatta fel a temetkezőhely körüli vitában, hogy II. András mindkét kolostor számára jelentős adományokat tett. Érvelésüket pedig az a tény is erősíthette, hogy mindkét esetben egy-egy királyné végső nyughelye is az adott kolostorban volt, vagyis logikus döntésnek látszott, hogy a király sírja valamelyik korábban elhunyt hitvese mellett kerüljön kialakításra. Pilis és Egres tehát ebben a vonatkozásban erős érvekkel rendelkezhetett Váraddal szemben, ám a két kolostor közötti versengés más szempontokat is a felszínre hozhatott. Az ilyen fajta versengés az egyházi intézmények között persze nem példa nélküli az Arpád-kor történetében, és még jóval később is megfigyelhető. II. András temetését követően hosszú ideig nem került sor uralkodói temetkezésre, hiszen trónutódló fia, IV. Béla halála majd csak évtizedekkel később, 1270-ben következett be. Ez azonban már mindenképpen egy másik korszak, hiszen időközben a gyökeres átalakulásokat maga után hozó tatárjárás pusztított, illetve a szerzetesrendek vonatkozásában ez már nem a monasztikus vagy reform rendek, így nem a ciszterciek, hanem a koldulórendek időszaka volt. Ennek ellenére azt láthatjuk, hogy az uralkodói temetkezési helyek kapcsán megjelenő versengés nem múlt el, hanem csupán újabb szereplőkkel gyarapodott. II. Andráséhoz hasonlóan fordulatokban bővelkedik IV. Béla eltemetése is, akit az esztergomi ferenceseknél helyeztek végső nyugalomra.52 Uralkodásának történetén végigtekintve halála után hasonló joggal próbálhatták volna meg a domonkosok is megszerezni a testét, hiszen rendjük egyik legjelentősebb támogatója volt, és életének utolsó éveit javarészt a Nyulak-szigeti domonkos apácakolostor melletti királyi házban töltötte. Ugyanakkor a Margit hercegnővel kapcsolatos dinasztikus elképzeléseit egy ponton éppen a domonkosok húzták keresztül, és valószínűleg ez lehet az oka a királyi támogatás, mégha rövid idejű, ám érzékelhető megtorpanásának is. Ez a tényező akár még a temetkezési hely kiválasztására is kihathatott, hiszen végül nem IV. Béla, hanem majd a vele hosszú időn keresztül konfliktusban álló fia lesz az, akit Margit - akkorra már zarándokhellyé vált - sírja mellé temettek el a szigeti apácakolostorban.53 A fentiek következtében a 13. század végén tehát már Esztergom is megjelent a királyi temetkezések lehetséges helyszínei között, ugyanúgy, ahogyan egyre jelentősebbé váltak a koldulórendi férfi és női kolostorok. Székesfehérvár majd csak a következő század elején nyerte vissza újra temetkezési helyként is a szakrális központ szerepét, hiszen Szent István sírjának a helyszíne nem csupán a koronázások, hanem a temetkezések kapcsán is erős legitimáló tényezőnek számított, és ez az Anjou uralkodók számára, éppen az Árpád-házi kapcsolatuk hangsúlyozása miatt, meglehetősen fontos volt. Az egyházi intézményeknek tett adományok ugyanakkor nemcsak egyfajta versengés elemeiként foghatóak fel, hanem a múltra való emlékezés, a korábbi ellenfelekkel szembeni megbékélés eszközeként is. Ebben a vonatkozásban a ciszterci kolostorok ismételten kiváló példákat kínálnak a számunkra a 13. század elején. Azokban az esetekben, amikor Imre vagy II. András olyan kolostoroknak tett újabb adományokat, amelyeket még édesapjuk, III. Béla alapított, gyakran szerepelnek az adományozó oklevelekben olyan szövegrészek, amelyek éppen ezt a kapcsolatot kívánják hangsúlyozni. Erre utaló megfogalmazást találunk például Imre királynak egy 1203-ban, a heiligenkreuzi apátság javára tett adományában (progenitores nostri et horum precipue felicis memorie pater noster Béla rex).54 Az emlékezés mellett a megbékélés jeleként is felfoghatjuk II. Andrásnak ugyanezen kolostor számára tett adományának mondatait, amelyben testvérére, Imre királyra találunk utalást (privilegium a recolende memorie fratre nostro rege Hemerico).55 Ez a kolostori közösség számára a korábban kapott birtokok megerősítését jelentette, és ezáltal az Imre és András közötti küzdelem után annak a biztosítékát is, hogy az Imrétől kapott adományokat András ekkor már királyként is elismerte. Ez a cselekedet azonban az új királynak arra is lehetőséget kínált, hogy az adomány megerősítése révén a szerzetesi közösség 51 „Andreas rex Hungarie moritur et sepelitur in civitate Waradino, reclamantibus abbate et fratribus de Pelicio et super hoc causam agitantibus.” Albericus - MGH 23. 937. Kivonatolva idézi: Gombos 1937:1. 32. A vonatkozó részt a krónika szöveggel szembeállítva idézi: Hervay 1984: 91. Albericus krónikája ebből az időszakból számos magyar vonatkozású információt őrzött meg, ezért is tekinthetjük az események szempontjából jól értesült forrásnak. A krónika magyar vonatkozású adatairól, illetve a korszakra vonatkozó részekről a ciszterci nagykáptalanok szerepét is figyelembe véve: Latzkovits 1934: 81. A ciszterci szerzetes krónikájának különböző vonatkozásairól a magyar gestaszerkesztésben: Körmendi 2009a: 200-201. A merénylet megjelenéséről a külföldi forrásokban: Körmendi 2009b. 52 Az egyházi intézmények közötti rivalizálás jó példája IV. Béla eltemetése, majd maradványainak elrablása. Az esztergomi érsek és a ferences kolostor közötti küzdelemről és perről, valamint IV. Béla halálának körülményeiről: Szűcs 1993:139—140. 53 V. István halálának körülményeiről: Szűcs 1993: 151-152. 54 Idézi: Hervay 1984: 104. 55 Idézi: Hervay 1984:104. 135