Majorossy Judit: Egy történelmi gyilkosság margójára. Merániai Gertrúd emlékezete, 1213 - 2013. Tanulmánykötet - A Ferenczy Múzeum kiadványai, A. sorozat: Monográfiák 2. (Szentendre, 2014)
II. - Körmendi Tamás: A Gertrúd királyné elleni merénylet körülményei
Körmendi Tamás: A Gertrúd királyné elleni merénylet körülményei töltött be két kulcsfontosságú hivatalt II. András kormányzatában. A Gertrúd elleni merénylet évét követően négy hosszú esztendeig semmilyen bárói méltóságban nem találjuk. 1217-ben szlavóniai bánként, majd 1221-ben és 1222- ben udvarispánként jutott ismét komoly politikai szerephez, ezt követően azonban immár végleg eltűnik a szemünk elől.138 Pauler Gyula véleménye szerint Bánk maga is részese lehetett a királyné elleni összeesküvésnek, és csak azért nem lakolt halállal, mert II. András nem volt elég erős ahhoz, hogy az egyik legnagyobb hatalmú bárót is méltóképp megbüntesse.139 A kutatás többnyire osztja ezt a véleményt.140 Magam azonban erősen kétségesnek gondolom, hogy Bánk valóban támogatta volna a Gertrúd elleni merényletet. A korszak egyik legbefolyásosabb bárójának állítólagos bűnösségéről alapvetően kétféle forrásadat maradt ránk. Ezek egyikét három olyan elbeszélő forrás tartalmazza, amelyeket kútfőink IV/A. csoportjához soroltam: az 1270 körül keletkezett Osztrák Ritmusos Krónika, a 13. század végén összeállított Bécsi Domonkos Évkönyv, valamint a 14. századi Magyar Krónikakompozíció. A felsorolt kútfők a merénylet históriájának azon jól ismert - ám vélhetően kevés hitelt érdemlő - változatát közlik, amely szerint Berthold érsek Gertrúd tudtával megrontotta Bánk feleségét, a felháborodott férj pedig ezek után bosszúból megölte a királynét.141 Ezek a kútfők tehát nem egyszerűen összeesküvőként, hanem gyilkosként ábrázolják Bánkot. Mivel mind a Bécsi Domonkos Évkönyv, mind pedig a Krónikakompozíció témánkba vágó részletét le tudjuk vezetni a IV/A. hagyomány legkorábbi képviselőjének tűnő Osztrák Ritmusos Krónika anyagából,142 a három kútfő egybehangzó tanúságtétele nem bizonyítja az értesülés helytálló voltát, hiszen valószínűleg csupán egyazon eredeti adat háromszori átvételéről van szó. A történet ezen változatát első ízben egyébként éppen az Osztrák Ritmusos Krónika főként szóbeli értesülésekből merítő szerzője jegyezhette le, méghozzá viszonylag későn, csaknem hat évtizeddel a merénylet után. Ráadásul bizonyosnak tekinthetjük, hogy a IV/A. hagyomány adatával ellentétben Bánk maga semmiképp sem lehetett Gertrúd gyilkosa. Ha ugyanis ő kaszabolta volna le a királynét, akkor valószínűleg az elsők között ítélte volna halálra a király - és semmiképpen sem emelkedhetett volna ismét az országbárók közé 1217-ben.143 Azt a filológiai szempontból is bizonytalan eredetűnek (mert késeinek) tűnő forrásadatot tehát, amely szerint a királynét maga Bánk ölte volna meg, történeti érvek alapján egyértelműen elvethetjük. A nádor bűnösségére vonatkozó másik adatot IV. Béla király két oklevele tartalmazza. 1240-ben az uralkodó Gecse fia Gecse barsi ispánnak adományozta Gömör megyei Csornát és Gortvát. Az erről szóló adománylevél szerint a mondott falvak korábban Bánk javai közé számítottak, ám ő „a felségsértés bűnéért - ugyanis legkedvesebb anyánk meggyilkolására szőtt összeesküvést - valamennyi birtokát elveszítette, nem éppen méltánytalanul, hiszen súlyosabb bosszút érdemelt volna, azon ítélet által, amelyet a józan ész hozott ellene.”144 1262-ben pedig a sárosi Újfalut és Jernyét engedte át a király Benedek fia Mersének a megjegyzéssel, hogy „ezek hűtlenünktől, Bánk bántól szálltak ránk.”145 A királyi privilegiálisok egybehangzó közlése sokkal meggyőzőbb tanúbizonyságnak tűnik, mint fentebb a IV/A. csoporthoz sorolható elbeszélő kútfők kétes hitelű beszámolója. Okleveles forrásaink alapján két dologban ezek után feltétlenül biztosak lehetünk. Egyfelől Bánkot valóban meggyanúsították, sőt el is ítélték a királynégyilkosság ügyében: az Osztrák Ritmusos Krónika szerzője tehát nem véletlenül hozta összefüggésbe a nagy hatalmú előkelő személyét a merénylettel. Másfelől az egykori nádort valójában nem a gyilkosságban való tevőleges közreműködéssel, hanem az összeesküvésben való részvétellel (in песет [...] karissime matris nostre conspiraverat) vádolták: ezzel kapcsolatban tehát máris téved az ausztriai verses kútfő, és vele együtt a IV/A. csoporthoz sorolható összes szöveg. Kérdés mármost, hogy mikor és miért vetülhetett a gyanú II. András hatalmas bárójára, akit csak 1240-ben kezdenek forrásaink bűnösnek mondani, illetve mennyiben tekinthetjük megalapozottnak az őt ért vádakat. Bánk pályaképének ismeretében csakis két időszak jöhet szóba. Egyfelől az 1213—1217 közötti periódus, amikor a kormányzatban 1208 óta gyakorlatilag folyamatosan kulcspozíciókat betöltő báró négy esztendeig egyáltalán nem 138 Zsoldos 2011b: 286-287. 139 Pauler 1899: II. 52-53. 140 Hóman—Szekfu 1935:1.486. (Hóman Bálint); Székely—Вartha (szerk.) 1984:1/2.1285—1286 (Kristó Gyula). 141MGH SS XXV. 355; MGH SS IX. 726; SRH 1.464-465. 142 Kristó Gyula korábban úgy vélte, hogy a Bécsi Domonkos Évkönyv, illetve a Magyar Krónikakompozíció vonatkozó adata egymástól független értesüléseken alapul, így alkalmasak lehetnek arra, hogy igazolják egymást (Székely-Вartha (szerk.) 1984: 1/2. 1285). Én azonban filológiai okokból úgy látom, hogy végső fokon mind a Domonkos Évkönyv, mind a Krónikakompozíció témánkba vágó részlete merített valamilyen formában az Osztrák Ritmusos Krónika anyagából (Körmendi 2009a: 181-182; Körmendi 2009b: 202-205). 143 RA 314-339. sz. 144 „Bancu quondam banus pro crimine lese maiestatis, in necem enim karissime matris nostre conspiraverat, universas possessiones suas non sine meritis, que maiori digna fuerant ultione, per sententiam, quam contra ipsum ratio communis inferebat, amisisset.” HOkm VIII. 36. Györffy György azt is tudni véli, hogy Csornát 1235-ben, Gortvát pedig 1239-ben kobozták el Bánktól, ám azt sajnos nem részletezi, hogy mi alapján jutott erre a meglepő eredményre (Györffy 1963-1998: II. 492,499). 145 MNL OL, DL 70150; RA 1312. sz. 113
