Török Katalin: Szentendre és legendás festői. Memoárok, naplók, levelek, irodalmi feldolgozások, interjúk és műalkotások tükrében (Szentendre, 2013)
Telepen kívüliek a harmincas években
TELEPEN KÍVÜLIEK a harmincas években A szentendrei festészet dús lombú fája a harmincas években két erőteljes ágat növesztett magából. Az egyik, a telepiek ága, a hét éven át (1929-1935) működő nyári festőiskolával és a telephez baráti szálakon kapcsolódó vendégművészekkel. A másik, a harmincas évek közepétől rendszeresen visszatérő, a városban szerteszét lakó, többnyire fiatal festők ága ága. Ez a természetes úton létrejött tagolódás fogalmazódik meg a „telepiek” és „telepen kívüliek” szóhasználatban. Mindkét „tábort” nagyrészt a baráti szálak, a rokon világnézeti irányultság, a hasonló művészeti törekvések és érdeklődés, az azonos korosztályhoz tartozás hozta létre és tartotta össze, de nem hermetikus bezártságban. Mindkét oldalon találunk festőket, akik igényelték, s ezért meg is találták az egymáshoz vezető szálakat. A telepiek után most a telepen kívüliek adnak izgalmas, s egyben hiteles képet háború előtti éveikről, s arról, hogy őket mivel láncolta magához Szentendre. Közülük többen nemcsak az ecsettel éltek, de az írótollat is jól és szívesen, egyesek irodalmi szinten használták, mint Bálint Endre, Szántó Piroska. Mások leveleiken (Vajda Lajos), naplófeljegyzéseiken (Ámos Imre), vagy későbbi interjúk során tett visszaemlékezéseiken (Bolmányi Ferenc) keresztül engednek betekintést már lezárult életük történetébe. A telepen kívüli festők közül Modok Mária, Czóbel Béla, Diener Dénes Rudolf, Gráber Margit, Kmetty János, Lehel Ferenc, Perlrott Csaba Vilmos, a fiatalabb festők csoportjából Ámos Imre, Anna Margit, Bálint Endre, Bolmányi Ferenc, Korniss Dezső, Szántó Piroska, Szin György, Törzs Éva*129, Vajda Lajos alakja kap rövidebb-hosszabb megvilágítást. Mellettük megszólal az írótollat hivatásszerűen for-429 Törzs Éva, festő (Budapest, 1914 - Budapest, 1987) gató Vas István, vagy a művészkolléga, az íróként is jeleskedő Kassák Lajos. Személyes történeteik új megvilágításba helyezik a város és festőinek egyre erősebb öszefonódását, amit később a második világháború ugyan ízekre szaggatott, de megsemmisíteni mégsem tudott. A telepiek mellett a telepen kívüliek is elragadtatott vallomásokban fogalmazták meg Szentendre vonzását, rabul ejtő varázsát. Ámos Imre misztikus Szentendréje 1939-ben öltött szövegtestet. Vajda Lajos úgy érezte, mintha a mesékben járna Szentendrén, Bálint Endre pedig a város nappali és alkonyati arcát próbálta megragadni. „Gyönyörű kis városka, tele készen megkomponált témákkal, öreg, szűk utcácskák, régi kapualjak, egy gyönyörű, elhagyott omladozó templom, valami furcsa légkörrel telítik ezt a helyet. Estefelé valószínűtlenül kékeslilás hegyek és rendkívülien szép holdas esték, amikor a hold vakítóan foszforeszkál az ócska templomfalakon. Itteni munkáim mind valami misztikus telítődöttséget kapnak. [...] Néhány képen maradéktalanul adtam magamat, de leginkább rajzaim azok, melyek a nyomott légkörű kisváros hatása alatt talán jobban sikerültek, mint a képek. Ezekben a rajzokban el tudtam magam vonatkoztatni a látható dolgoktól, és mondhatnám szürrealista módon fejezik ki hangulatomat. Azt hiszem, nem fedik teljesen elképzeléseimet az igazán jó és abszolút művészi dolgokról, de hát azt úgyis csak kergetjük, teljesen elérni nem lehet.”430 * Vajda Lajos úgy érezte, mintha a mesékben járna Szentendrén: „Ilyenkor kora ősszel a legszebb a természet, s a város is ekkor mutatja meg igazi arcát, ez pedig furcsa keveréke valami olyasminek, amit nem lehet pon-430 Ámos Imre. Napló, versek, vázlatkönyvek, levelezőlapok. Budapest, 2003. 30. p. TELEPEN KÍVÜLIEK A HARMINCAS ÉVEKBEN 93
