Török Katalin: Szentendre és legendás festői. Memoárok, naplók, levelek, irodalmi feldolgozások, interjúk és műalkotások tükrében (Szentendre, 2013)
Új táncrend régi-új lépésekkel
Kék szemű ló „A hatvanas években hirtelen minden elevenebb lett, gazdagabb és változatosabb; a mi szentünkben, akik annyi mindent átéltünk, könnyebb és szabadabb is. A társasági élet is megsűrűsödött, Czóbelék a telet Párizsban, a nyarat Szentendrén töltötték, Máriát 35 most már a sűrű vendégjárás is elfoglalta, s persze a modellekkel is ő törődött. ’Festő és modellje’, közhely. Volt egy bizonyos nőtípus: ’Czóbelalakja van' - mondtuk tiszteletlenül, ha megláttunk egy-egy sötét szemű, erőteljes figurát, amilyeneket Czóbel a legszívesebben festett - suttogott is Szentendre, amennyi esak kifért a száján -, de Mária csak vállat vont: házakat is fest, miért ne? Nem ért fel hozzá a pletyka, vagy eléggé ’úrinő’ volt, hogy ne vegye tudomásul? Semmi esetre sem jelezte egy hanggal sem, hordta fel a műterembe a kávét a modelleknek, hiszen vendégek voltak. Ebben az időben teljesen megváltozott a piktúrája, kis, színes ’modern’ képeket festett. Hajót, Duna-partot, csendéleteket festett, voltaképpen absztraktul’, figurát már soha. A gazdag, megdolgozott faktúra eltűnt, vele együtt a feketén parázsló szenvedély, itt a színek domináltak, sok kék, piros, fehér, mint a gyorsan felcsapó láng. Szóval nem mondta ki soha, de egész bánom is én’ magatartása kifejezte, hogy elhagyottnak, festőileg tudomásul nem vettnek érezte magát. [...] Amikor először vetette oda, csak úgy, temetőbe menet, biciklitolás közben, hogy kétszáznegyvenes a vérnyomása, iszonyúan megijedtem. Tudtam, hogy mennyire nem törődik magával, amikor négy bordáját összetörte egy, szerinte autókoccanásnál, még csak nem is mondta meg Czóbelnek, rémülten könyörögtem, hogy menjen orvoshoz, de ő csaknem durván torkolt le: nem az az ember ő, aki nyafog és az esztéká-padot melegíti, hagyjam békén, jó? Majd fest egy jó képet, és elmúlik, azt hitte, több eszem van, őt nem érdekli. Különben is most építkeznek, kibővítik a Béla műtermét, már nem férnek el a dolgai, most megy és leszidja (ő nem így mondta, szerette magát erőteljesen kifejezni) a kőműveseket. 35 Modok Mária A Kútvölgyi-kórházban látogattam meg, hatodmagával feküdt, szűkre szabott terén, az éjjeliszekrényén s az ágyon könyvek, katalógusok, dobozok, sálak, virágok halmozódtak, s Mária, amint meglátott, harciasán közölte:- Most volt itt a Béla! Be szokott jönni, amikor csak ráér! Hosszú betegség kezdete volt ez. Mikor az állapota valamelyest rendeződött, kikívánkozott Szentendrére, s ott feküdt a szobájában, járni már tudott, ha fárasztotta is, de a keze nem gyógyult meg teljesen.- Még jó, hogy a bal - mondta, de már nem a régi harciassággal, majd megszakadt a szívem, úgy sajnáltam, különösen azért, mert sohasem panaszkodott, de valami eddig nem ismert lágyság került a hangjába, lágyság és békesség iszonyú volt az örök-mozgó, indulatos Máriát ágyban fekve látni, s a kezét kés, kismacska vagy ecset nélkül, a takarón pihentetve, mikor odakint a nyári lombokon sütött a nap, és Czóbel kint festett a kertben. [...] Az a fehér ló, a szentendrei piacon, ahogy a tehertől-hámtól megszabadulva békésen lógatta a fejét a kereszt vetette sovány árnyékban, és rám nézett a fehér, homlokába hulló sörénye alól, Modok Mária beteg tekintetét vágta a szemembe. Kép lett belőle, a Kék szemű ló. Lefestettelek lónak - szerettem volna megmondani Máriának, de nem lehetett, bizonyos összefüggésekre nem volt se füle, se humora - félreértette volna, ebben az állapotában különösen. Hiábavaló lett volna elma-ÚJ TÁNCREND, RÉGI-ÚJ LÉPÉSEKKEL 1Ó3 Modok Maria fest szentendrei hazuk verandáján, i960 Archív fotó
