Török Katalin: Szentendre és legendás festői. Memoárok, naplók, levelek, irodalmi feldolgozások, interjúk és műalkotások tükrében (Szentendre, 2013)

Lángra kapott életszikra, a koalíciós évek

Modok Mária és Czóbel Béla szentendrei kertjükben, é. n. Archív fotó I Ferenczy Múzeum csoportba, akik meghívást kaptak Genfbe, ráadá­sul sikerült elintéznie, hogy innen továbbutazzon Párizsba. „Bizony szorongó szívvel indultam tavaly Pá­rizsba, [...] hogy felkeressem régi műtermemet, melyért oly sokat aggódtam a háború alatt, hisz mindenem ott maradt. El sem mondhatom milyen öröm volt viszontlátni vásznaimat, festékeimet, könyveimet, melyeket barátaim sok gonddal és szeretettel őriztek meg részemre. Ezután első utam Matisse-hoz vezetett, akihez őszinte, mély barátság fűz. Sajnos Matisse-t ágyban fekve, betegen láttam viszont, de még így is dolgo­zott egy térdén nyugvó kis asztalkán. [...) Braque-nál is voltam, ő is beteg volt, de már újra dolgozik [...] hallatlan munkakedvvel dolgozik, [...] hogy behozza a mulasztottakat.”693 Gödöllőről Szentendrére Pirk János és Remsey Ágnes 1949-ben költöztek át Gödöllőről Szentendrére és ettől kezdve itt él­tek halálukig. A gödöllői Remseyek, azaz Remsey Jenő694 és családja már hosszú ideje a Duna-menti városkában, a víz mellett töltötték a nyarakat. Szin­te adta magát, hogy amikor a gödöllői szülői ház szűknek bizonyult három család részére, Remsey Ágnest szíve Szentendrére húzta saját otthont te­remteni maguknak. „Kisgyerek korom óta minden nyarat Szentend­rén töltöttünk, rokonaink is voltak itt. Édesapám [Remsey Jenő] nagyon szerette a vízi életet élni. Mindig szerzett csónakot és heteken, hónapokon keresztül a Dunánál éltünk sátorban, vagy a ro­konaiknál meghúzódva. Szentendrét a második otthonunknak éreztük, sőt én az elsőnek. Nagyon szerettem itt lenni, különösen amikor megismer­kedtem az itteni művésztelepiekkel.”695 A Derecskei-forgó sója című írásában Remsey Ágnes egy családi történet elbeszélésén keresztül nyújt betekintést abba az értékrendbe, életfilozófi­ába, ami a háború utáni megpróbáltatások ellenére segítette és megkönnyítette számukra a túlélést. „Az ezerkilencszázötvenes években nem szűnt meg az országban az örökös költözködés. Az állan­dó változások folyamatos nyugtalanságot szültek. Senki sem ott tevékenykedett, ahová való volt, pedig a lepusztult ország számára az lett volna a nyereség. A földművesek gyerekei a nehéziparba vándo­roltak, az értelmiségiek kétkezi munkára, az anyák másokra, idegenekre bízták kicsinyeiket, és a mű­vészek aggitációs propagandát folytattak. Sok helyen hiányoztak azok a férfiak, akik eles­tek a háborúban vagy fogságban sínylődtek, és az elpusztult településeket sem sikerült még helyre­állítani. Mind megannyi ok a keresgélésre, a nyug­talanságra, a vándorlásra. Az ötvenes évek elején, brutális erőszakkal sok családot ki is telepítettek a fővárosból. Leszétrták őket az Alföldre, a tanyavilágba vagy más vidékre, földet művelni. Otthonuk, ingóságaik szabad pré­da lett, ők alig vihettek magukkal valamit. így hát nálunk még akkoriban is dúlt a háború, és akit elkerült, még lélegezni se mert, nehogy őrá is valaki felfigyeljen. 693 Pekáry Dagmár: Párizsi kiállítás előtt Czóbelnél. Színház, 1947. október. III. 694 Remsey Jenő, festő (Nagykőrös, 1885 - Gödöllő, 1980) évf. 41. sz. 695 Török Katalin: Interjú Remsey Ágnessel. Szentendre, 2005. Kézirat 150 SZENTENDRE ÉS LEGENDÁS FESTŐI

Next

/
Thumbnails
Contents