Török Katalin: Szentendre és legendás festői. Memoárok, naplók, levelek, irodalmi feldolgozások, interjúk és műalkotások tükrében (Szentendre, 2013)

Telepen kívüliek a harmincas években

volna, sem kelt hiányérzetet. Mert ezeken a képeken nem hiányzott semmi, viszont minden a helyén volt, természetes feladatát teljesítette a szerb sírokon található komplikált tulipán motívum, mert oldotta a kemény szögletek erős vázát, s egy-egy régi, sírkövekről másolt szép szerb betű hátrább tolta a nagyon modem szerkezetet pár évszázaddal. Az almás-késes csendéletben szinte a szemem előtt gördült le az alma héja, kellemes viszonyt kötve a templomtorony barokk forgásával.

Bámultam a képeket s az előttünk álló fehér nadrágos, kék vasutas blúzba öltözött vékony fiút, és legszívesebben leültem volna a lába elé: Taníts engem, Mester’, de ilyesmire akkor sem vetemedtem volna, ha Bandi”'8 nem lármázik egész idő alatt, méltatva a képeket, és szóvicceket eregetve - ő így imádta Vajdát, ha nem irigyeltem volna Júliát, Vajda fiatal feleségét, aki állandóan ilyen magas szintű festői légkörben élhet, s főleg és mindenekelőtt, ha nem élek olyan korban - 1938 ami sok mindennek kedvez, de az érzelmes megnyilvánulásoknak a legkevésbé.

De fölösleges is lett volna erre kérnem Vajdát, tanított ő bennünket állandóan a maga módján. Akkoriban még senki sem figyelt a struktúrák szépségére, a falak görcsösen összeragasztott köveire, az ócska kerítések naptól-széltől felmart felületére s a ’furcsa’ részletekre, amikre Vajda a kószálásaink alatt rá-rámutatott a ’furcsa’ egyébként kedvenc szava volt, azt jelentette, hogy érdekesnek, festőileg felhasználhatónak tartja, s fel is használja pontosan, felismerhetően és szervesen beágyazva a képekbe. Például egy rácsot, egy kapubálványt vagy egy fa oromfalon lévő kis ablakot, amit úgy takart egy függönyféle rongy, mint egy bekötött kalózszemet. Sokáig azt hittem, hogy csak memorizálja ezeket, aztán egyszer összetalálkoztunk az izbégi templom fölötti dombon, s kiderült, hogy az ő hóna alatt is mappa van; gyűjti az anyagát, annak klasszikus rendje-módja szerint, ha együtt vagyunk, akkor inkább csak ismétli.”548 549

A Vajdánál csak hat évvel fiatalabb Bálint Endre, a hűséges, mindenben segítő barát, a „fiatalok bandájának” utánozhatatlan alakja, különös betekintés nyújt Vajda alkotói világába, egyik legszebb és legismertebb rajzának, a kettőjükről szóló Barátok, vagy másik címén Kettős portré keletkezéstörténetébe. A mű 1939-ben készült, Bálint Endre róla való megemlékezése és Vajda alakjának felidézése negyven évvel később, 1979-ben.

548 Bálint Endre

549 Szántó Piroska: Bálám szamara. Budapest, 1982. 215-216. p.

116 SZENTENDRE ÉS LEGENDÁS FESTŐI

„Vajda nem törődött semmivel, amikor dolgozni akart! Pontosabban: nem törődött azokkal az apróságokkal, hogy sötét albérleti szobában volt kénytelen dolgozni, hogy nem állíthatta ki képeit, és hogy esténként disznózsíros kenyeret vacsorázott, és nagyon fáradtan ébredt fel reggel, hogy még fáradtabban fejezze be a napot. Nem sok ideje maradt arra sem, hogy a közvetlen környezetéhez tartozó kollégák teljes meg nem értésével törődjön - bármennyire fájt is neki a nem törődés, nem beszélve a kimondott, vagy félig kimondott ellenséges és elutasító vélekedőkről...

Amint elnézegetem az olcsó, megsárgult csomagoló-papírra rajzolt - ma már közismert - Barátok címet viselő csodálatos kompozícióját, amit negyvenkét évvel ezelőtt ’készített’, hogy az ő szavajárásával éljek - és amit kettőnkről csinált; az általa tökélyre vitt szimultanista, transzparentikus technikával , szomorúság fog el, hogy miért nem éreztem át élete nehezét, akkor, amikor talán többel tudtam volna segíteni, mint egy doboz festékkel és néhány ecsettel...

Vajda végtelenül szemérmes volt, és én meg végtelenül figyelmetlen...Igaz ugyan, hogy gyakori költözködései idején - albérletről albérletre - olykor segítettem neki és Júliának a cipekedésekben, de amire a leginkább szüksége lett volna: egy aktívan mellette álló szellemi társra - abban az én tudományom csődöt mondott...Az én jelenlétem Vajda mellett passzív volt, ha ezt úgy gondolom, hogy - bár a legnagyobb rokonszenvvel kísértem szellemi útját - nem azonos szellemi platformról indultunk, és belső tartalmaink is merőben mások voltak. I)e ha jelenlétem passzív volt is, ebben az értelemben, mégiscsak jelenlét volt, amit Vajda nemcsak tudomásul vett, de mint baráti jelenlétet - méltányolt is. Még az életében írt kritikámmal nem értett egyet, (ma már én sem nagyon), de kifogásolta életvitelemet is; könnyelműségeimet és költekezéseimet, ami persze csak az ő aszketikus életformájához viszonyítva volt az, de ha minden hiábavalóan kidobott pengőt és fillért másra költöttem volna: mondjuk, jobb minőségű papírt és festéket vettem volna, gondolom elfogadta volna tőlem?

A Kettős portré című rajza nem egyszerre született. Helyesebben: már 1935-ben megvolt a rólam készült rajza és ugyancsak az önmagáról készült is. A két rajz egybemontírozásának és a többi motívum szerepeltetésének ideje 1936 végére vagy 1937 elejére tehető. Ez időkben jó néhány változatot készített erre a témára, más figuratív és tárgyi motívumok átszövéseivel, de már színeket is alkalmazva e transzparenciákra. Ismeretes, hogy Vajda soha nem