Török Katalin: Szentendre és legendás festői. Memoárok, naplók, levelek, irodalmi feldolgozások, interjúk és műalkotások tükrében (Szentendre, 2013)
Telepen kívüliek a harmincas években
Vajda Lajos 1935 és 1939 között nyaranta Szentendrén dolgozott. Itt már nem a Vas István által jellemzett csetlő, botló festővel találkozunk. Pár év alatt óriási utat tett meg mind személyisége, mind festővé válása tekintetében. Mennyasszonya, majd felesége, Vajda Júlia a nyarak egy részét szüleinél töltötte Pozsonyban, így a kapcsolattartás eszköze a levelezés lett. Vajda részletes beszámolókat írt a mindennapok dolgairól, az őt foglalkoztató gondolatokról, festészeti kérdésekről, hasznára és örömére az utókornak is, hiszen ezeken a leveleken keresztül bensőséges közelségbe kerülhetünk vele. „1936. július 23. [...] Kedd délután van. Délelőtt egy képet fejeztem be: három alak van rajta, vörös alapon indigóval festve, erős, vastag kontúrokkal, azt hiszem, ’három nővér’ lesz a címe (ha egyáltalán fontos, hogy cime legyen). Most ilyenkor egy kicsit boldog vagyok, mint általában, hogyha sikerül kifejeznem magam; ha érzésvilágomat formába önthetem. Ha kész vagyok valamivel, képes volnék azt órák hosszat elnézni, szemlélni, és álmodozni tovább a képélményt, mert érzem ösztönösen azt, hogy sohasem kész egy kép azzal, hogy megfestjük s leteszsziik az ecsetet. Néhány nappal ezelőtt festettem két kis ’krisztusfejet’, egyiket olajjal, másikat pasztellel, mind a kettőt egy falusi pléhkrisztusról festettem meg, természetesen az eredmény mindig más, mint amit szemmel láthatunk, témáim is egészen mások, mint a többi festőké. A tájkép most egyáltalán nem érdekel; inkább a figurális témák, természetesen mindez absztrahálva. Valami új témakört keresek, építek ki magamban; a dolgoknak a titkos, elvont lényegét akarom kibontani. De mindig a konkrétból, a ’való’-ból kiindulva keresem a dolgok ősformáit. [...] Képeim eléggé egyhangúak, egészen kevés színnel festek; vörösokker, égetett, háromféle fekete, venyige, csont és elefántcsont-fekete, cinksárga, indigó, körülbelül ezek most a kedvenc színeim. Csak a helyiség, ahol dolgozom, rettenetes, sötét, piszkos padlás (nem tudom, nem írtam-e már erről), ahol rettenetes a hőség (természetesen majdnem meztelenül kell emiatt dolgoznom), az orrom előtt öntik ki a szennyes vizet, ruhaszárító-köteleken pedig diszkrét fehérnemű darabok lógnak a fejem fölött; az asztal lábához, ahol a festékeim vannak kirakva, egy kacsa van odakötve, hogy el ne szabaduljon, sok mérhetetlen szemét és egy kis padlásablak, akkora, mint a tenyerem; egyszóval túlságosan középkori a milieu, legnagyobb bajom az, hogy nincs egy tiszta üres falam, ahol láthatnám a képeimet, hogy hogyan hatnak.”540 540 Mándy Stefánia: Vajda Lajos. Budapest, 1963.179-180. p. Vajda Lajos a szüleivel ebben a házban lakott Szentendrén (Dumtsa Jenő utca 4.), 2008 Fotó: Török Katalin Vajda egyik legértékesebb levele 1936. augusztus 11-én keletkezett. Ebben fejti ki feleségének a Kornissal közös művészi programjukat. Előadásmódján átsüt a nagy tervek lelkesítő optimizmusa. „Korniss most itt van, s mindennap együtt vagyunk. Oly furcsa az, hogy ha beszélgetni kezdünk, szinte egymás szájából szedjük ki a mondanivalónkat, annyira egyek vagyunk a minket érdeklő dolgokat illetőleg, ugyanaz a témakörünk, egyforma dolgokat szeretünk. De számomra azért mindez mégsem érthetetlen, mert természetes az, hogy azonos körülmények azonos eredményeket adnak, s mindezek dacára az is természetes, hogy egyéni különbözőségünknek megfelelően oldjuk meg a dolgokat. [...] Bármilyen nyomorúságos körülmények között élünk, meg fogjuk valósítani szellemi programunkat, még hogyha belepusztulunk is (ami könnyen lehetséges). Abból indulunk ki, hogy tradíció nélkül nem lehet semmit sem csinálni, s ez a magyar körülmények között csakis a magyar népművészet lehet, a többi, ami ezen kívül áll, az legnagyobbrészt értéktelen szemétlerakat (a szemétben itt-ott azért néha gyöngyöt is lehet találni), mely teljesen hasznavehetetlen, tehát eldobandó (vagy sötét helyen tartandó). Ugyanazt akarjuk, amit Bartók és Kodály a zenében már megcsináltak, azt hiszem, hogy a piktúra 112 SZENTENDRE ÉS LEGENDÁS FESTŐI
